A koreai hadszíntér a Kínai Tavaszi Offenzíva után

    HUN: 1951 június 10.-e után a koreai front egyre inkább „nemzeti szektoros” rendszerben működött: az amerikai főerők a középső és nyugati arcvonalon koncentrálódtak, a koreaiak főként a keleti szektorban tevékenykedtek:
- Nyugati szektor: amerikai 1. Hadtest
- Középső szektor: vegyes összetételű volt de főleg az amerikai 9. Hadtest dominált
- A Keleti szektort jellemzően dél-koreai csapatok tartották (ROK 1. és 2. Hadtest), ez a hegyvidéki terep (Punchbowl–Yanggu–Kimhwa térség) sokkal inkább a ROK csapatok hatáskörébe tartozó zóna volt, amerikai tanácsadók jelenlétével és amerikai tüzérségi támogatással megspékelve.

    A kínai hadseregcsoportokról pár szóban: az északi részt őrző három alakulat a koreai háború alatt a PVA vasökle volt az 1950–53 közötti szakaszban.
- A 38. Hadseregcsoport egy elit támadó alakulat volt, a valaha létezett egyik legrámenősebb kínai parancsnokkal, Liang Xingchuval az élen. Létszámuk 35-40 ezer fő közé tehető, és az ide beosztott 3 hadosztály (112,113 és 114.) közül a 113.-hoz fűződik az a 14 óra alatt megtett 145km-es erőltetett menet, amelynek kulcsfontosságú szerepe volt a Chongchon folyónál kivívott győzelemben
 - A 39. Hadseregcsoport a háború elején számított az egyik legütőképesebb alakulatnak, Unsannál ők semmisítettek meg egy komplett amerikai gyalogezredet
- A 40. Hadseregcsoport az egyik legnagyobb terhet viselő alakulat volt a háború elején. Ők voltak azok, akik elsőként törtek át amerikai vonalakat és hajtottak végre sikeres bekerítési akciókat. Jeleskedtek a Chongchon folyói csatánál, a Punchbowlnál, kiválóan helytálltak a Heartbreak Ridgenél, majd 1951 júniusa után a keleti szektorban.


    ENG: After June 10, 1951, the Korean front increasingly operated under a "national sector" system: American forces were concentrated on the central and western fronts, while Koreans were mainly active in the eastern sector:
- Western sector: US 1st Corps
- Central sector: mixed composition, but mainly dominated by the US 9th Corps
- The Eastern sector was typically held by South Korean troops (ROK 1st and 2nd Corps), and this mountainous terrain (Punchbowl–Yanggu–Kimhwa area) was much more within the zone of influence of ROK troops, supplemented by the presence of American advisers and American artillery support.

A few words about the Chinese army groups: the three units guarding the northern part were the iron fist of the PVA during the Korean War between 1950 and 1953.
- The 38th Army Group was an elite offensive unit, led by Liang Xingchu, one of the most formidable Chinese commanders ever. Their strength was estimated at 35-40,000, and of the three divisions assigned to them (112, 113, and 114), it was the 113th that was responsible for the 145 km forced march completed in 14 hours, which played a key role in the victory at the Chongchon River.
- The 39th Army Group was considered one of the most powerful units at the beginning of the war, destroying an entire American infantry regiment at Unsan.
- The 40th Army Group was one of the units bearing the heaviest burden at the beginning of the war. They were the first to break through American lines and carry out successful encirclement operations. They excelled in the battle at the Chongchon River, at Punchbowl, and performed admirably at Heartbreak Ridge, then in the eastern sector after June 1951.

Az 1951-es Tavaszi Hadjárat, 9. rész（第五次战役)

 

LOGISZTIKAI PROBLÉMÁK ÉS AZOK ORVOSLÁSÁRA TETT KÍSÉRLETEK

    A legfőbb ok, amiért Peng leállíttatta a Tavaszi Offenzívát, az a villámgyorsan kimerülő muníció és ételkészletek voltak, a katonákat ki kellett vonni és újratölteni, ezt szolgálta az 1951 április 29.-től május 9.-ig tartó Párttalálkozó, amely az utánpótlás hatékonyabb kiosztását tűzte ki célul. Peng Dehuai élesen kritizálta a kínai parancsnokok "leszaromságát" és hanyag attitűdjét, amely a korábbi gerilla-hadviselésből fakat, és amelynek többek között azt köszönhették, hogy a koreai háborúba való belépés óta több, mint 4000 járművet veszítettek el. Az 1951 május 3.-án tartott Párttalálkozó többek közt ezeknek az igen súlyos problémáknak a kijavítását tűzte ki célul. Sok javaslat érkezett a különféle hadianyagok szállítási módjaira vonatkozólag, elkerülendő a túl nagy veszteségeket, valamint az étel és a muníció ésszerűbb elosztására is. A PVA vezetése nem csak azt tűzte ki célul, hogy az adott hadseregcsoportok javítsanak a logisztikájukon, de egyfajta jutalmazási rendszert is bevezettek azon katonák számára, akik feladatukat jól látták el, akik pedig hanyagul, azok különféle büntetésekre számíthattak. Mivel Koreában nem volt a PVA-nak külön logisztikai részlege, ezért sürgősen ideje volt létrehozni egyet, azonban Peng Dehuai nagy meglepődésére ennek a vezetését az égegyadta világon senki nem akarta elvállalni. Hosszas huzavona után a koreai logisztikai részleg vezetője Hong Xuezhi parancsnok lett.

    Teljes egészében újrakalibrálták a lőszerelosztási rendszert, immáron sokkal okosabban: az arcvonal feltöltése volt a cél, meghatározott pontokon, ellentétben az ezt megelőző periódussal, ahol specifikusan adott egységeket töltöttek csak mindig újra, ez pedig veszedelmesen beszűkítette nem csak a PVA csapatok mozgásterét, de a megvalósítható hadműveleteket és azok sikerét is. Az arcvonalon elhelyezett lőszerraktárak mindig fixek maradtak, így ha a katonákat ki is kellett vonni a rotálás miatt, az új katonák azonnal fel tudták tölteni a lőszerkészleteiket a helyben lévő depókból, nem csak a kínaiak, de az észak-koreaiak is! Ez az amúgy igen ügyes húzás a kínaiak részéről nem csak az egész logisztikai rendszerükre volt pozitív hatással és vett le róla rengeteg terhet ezred és zászlóalj szinten, de az arcvonalban harcoló katonák hatékonyságát is számottevően megnövelte!

Kínai PVA katona zsákmányolt amerikai B.A.R. automata puskával

A KUDARCOK OKAI

    A PVA/NKPA hadvezetés a Tavaszi Offenzíva kitűzött céljait képtelen volt elérni. A hiba a kommunisták téves stratégiai és taktikai számításaiban, az ismeretlen és felderítetlen terepviszonyokban, a nem várt időjárási viszontagságokban valamint a régi és újonnan jövő kihívásokban keresendő. A régi problémák, amelyekkel a kínaiak már 1951 eleje óta küzdöttek, a kevés utánpótlás, a tüzérségi támogatás hiánya és a rendkívül magas veszteségek voltak, míg újonnan a parancsnoki láncban keletkezett szakadások (akadozó vagy nemlétező kommunikáció) állították őket embertpróbáló feladatok elé. A Koreai-félsziget középső és keleti részének földrajzi adottságai szintén jelentősen korlátozták a PVA-NKPA közös erőinek a nagyszabású akcióik végrehajtását. A terület hegygerinceinek többsége észak-déli irányban húzódott, ami előnyös volt a terület hosszirányú áttöréséhez, de rendkívül megnehezítette a szélességi irányú mozgást. Sűrű fenyőerdőkkel és bozótos aljnövényzettel borított, legmagasabb dombjai körülbelül 4500 láb magasak, és a legtöbb domb legalább 1800 láb magas, meredek, amelyekből nem egy 60 fokos lejtővel rendelkezett. Mindezek miatt a menekülő dél-koreai hadosztályok visszavonulásának megakadályozása sokkal nehezebb diónak bizonyult, mint azt PVA-NKPA parancsnoksága remélte volna. Az akadozó utánpótlás miatt a kínai-észak-koreai katonák csak egy hétre elegendő lőszer és étel adaggal rendelkeztek, ezt használták ki az ENSZ csapatok is, és nevezték el a kommunista csapatok támadásait "Egy hetes támadások"-nak.

PVA katonák ebéd közben

    Szintén nem számított ritkaságnak egy olyan probléma, amely a pár cikkel korábban taglalt kézifegyverek lecserélése okán jött elő, ezek pedig az újonnan, a Szovjetúnióból szerzett darabok voltak. A visszavonulás során a 65. Hadseregcsoport lőszerkészletei gyorsabban merültek ki, mint azt bármelyikük is remélte volna. A Koreába való belépés előtt a teljes hadseregcsoport fegyverzetét orosz kézifegyverekre cserélték le, amelyeknek a nagyrésze automata volt. Az amúgyis problémás lőszergyártási kapacitás miatt Kína nem tudott ezekhez a fegyverekhez lőszerutánpótlást biztosítani, a hiányos utánpótlás miatt pedig minden katona csak 2-3 egységnyi lőszermennyiséget tudott magával cipelni, ellentétben az oroszok által biztosított napi 8-10-el szemben. Mondani sem kell, hogy ez a 2-3 egységnyi mennyiség még egy napi intenzív tűzharchoz sem volt elegendő, a védelmi harcok során pedig a a 65-ösök elveszítették ebből kifolyólag az automata puskáik 12, könnyűgéppuskáik 16, nehézgéppuskáik 12, és a 60mm-es aknavetőik 15 százalékát.

PVA katonák DP-28 (balra) golyószóróval és PPSh-41 (jobbra) géppisztollyal.
A tervezettnél sokkal kevesebb lőszer jutott ezekbe a fegyverekbe.

        A folyamatos harcok miatt a frontvonal szinte teljes hosszában kimerült, bizonyos szakaszokon a kínaiak teljesen kifogytak az élelemből, amely azt eredményezte, hogy olykor 5-10 emberes csoportok indultak el a saját szakállukra élelmet keresni, amelynek eredménye sokszor az ENSZ csapatoknál való fogságbaesés lett. Mao, látván a statisztikákat, rábólintott Peng javaslatára, így a frontvonalban harcoló kínai katonákat visszább vonták pihenni, újraszervezni és feltölteni. Félvén a mégnagyobb veszteségektől, Peng leállíttatta az offenzívát és 1951 május 21.-én elrendelte a visszavonulást, arra viszont senki sem számított a kínai hadvezetésnél, hogy az amerikaiak egy totális ellentámadásba mennek át, és a 38. szélességi foktól felfelé történő visszavonulás a PVA történetének legdurvább veszteségeit fogja okozni. 45-65.000 fő veszteséget könyvelhetett el a PVA, amely ismét egy sok faktorból álló probléma-együttesből állt. A már amúgyis kimerült, leharcolt, munícióban és élelemben is híján lévő kínai csapatokat teljesen váratlanul érte a totális amerikai támadás május 23.-án, amely a teljes védelmi vonal összeomlását eredményezte. Ezt követte május 24.-én a kínaiak teljes parancsnoki és kommunikációs hálózatának összeomlása, a háromból két hadseregcsoport (a 19. és a 3.) teljesen lebénult. A Harmadik Hadseregcsoportra duplán rájárt a rúd, ugyanis május 24.-én az ENSZ légitámadásának köszönhetően a kommunikációjuk 3 napra megszakadt a többi hadseregcsoporttal és a parancsnoksággal, ennek következtében esélyük sem volt egy rendezett visszavonulásra és egy normális védekezésre. A Harmadik Hadseregcsoport 4 nap alatt 15000 halottat könyvelhetett el.

    A totális káosz megfékezésére 1951 május 27.-én Peng megszervezte a védelmi vonalat a PVA 15., 20., 26., 63., 64. Hadseregeinek bevetésével, amelyek az elkövetkezendő 3 nap alatt végbement heves harcok árán sikerrel megszilárdították a kínai arcvonalat, megállítva az ENSZ csapatok előrenyomulását. Ahelyett, hogy a tervezett hadjárat szerint az amerikaiakat délre nyomták volna, a kínaiaknak kellett visszavonulniuk északra, óriási terület és élőerő veszteségek mellett. A Tavaszi Hadjárat időtartama alatt a kínaiak 50.000 fő veszteséget szenvedtek el, ebből 20.000 hadifogoly volt. Miután a PVA elveszítette a Tavaszi Hadjáratot, a kommunista csapatok soha többet nem jutottak még csak a közelébe sem Szöulnak, és nem is szerveztek több nagyszabású offenzívát. A megrázó vereség után Mao kénytelen volt újragondolni az eddig alkalmazott irreális és ostoba stratégiáját, valamint újrafogalmazni mind a kitűzött politikai, mind pedig a katonai célokat. Ekkor már reálisan látszott az a tény, hogy az ENSZ erőket a kínai-észak-koreai csapatok nem fogják tudni kirugdalni a koreai félszigetről, így a szertefoszlott győzelmi vágyálmok helyett a kínai vezetők elkezdtek más alternatívákban gondolkodni, mint például egy tárgyalássorozatban.

A 180-ASOK VÉGE

    Wei egyetlen reménye az első vonalbeli hatékony védekezésre  a 11.000 főből álló, teljesen orosz fegyverzettel felszerelt 180. PVA hadosztály volt. Miután Zheng Qigui (1913-1990), a 180. Hadosztály parancsnoka megkapta az erre vonatkozó hadiparancsot május 21.-én a 60. Hadseregtől, azonnal informálta Wei-t, hogy nem fogják tudni 2 nap alatt elérni a meghatározott védelmi vonalakat. Érzékeltetésképpen fontos megemlíteni azt a nem elhanyagolható tényt, hogy Zheng az egyik legtapasztaltabb PLA-parancsnok volt, aki annakidején túlélte a Hosszú/Nagy Menetelést, majd a japánok elleni háborúban ezredparancsnokként és komisszárként is szolgált, és a kínai polgárháború alatt először a 180. Hadosztály helyettes parancsnoka, majd végül annak parancsnoka lett. Politikai lojalitása és felsőbb tisztek iránti teljes bizalma jelentősen gátolta saját döntéshozatalát, így Zheng úgy vélte, hogy elsődleges feladata a 60. Hadsereg parancsnokságának utasításait végrehajtani, ahelyett, hogy a saját hadosztályának érdekeit tartaná szem előtt. Amikor a 3. Hadseregcsoport parancsnoksága három napra elvesztette a kapcsolatot csapataival, és a 60. Hadsereg nem nyújtott segítséget, Zheng tanácstalan volt. Fogalma sem volt a visszavonulási parancsról, ahogyan arról sem, hogy az ő nyugati szárnyán tevékenykedő 63. Hadsereg már május 24.-én visszavonult, csak amikor hadbíróság elé állították „politikai hűtlenség” vádjával.

    Május 24.-e egy rendkívül húzós nap volt a 180-asoknak, ugyanis a megfelelő védelmi állások hiánya miatt már alapból is sok katonát veszítettek az ENSZ erők elleni csatározásokban. Mivel a 180-asok mindkét szárnya immáron védtelen volt, ezért a hátuk mögött a Pukhan folyóval, 3 irányból voltak kénytelenek kivédeni az egyre nagyobb nyomást jelentő ellenséges támadásokat. A harcok hevességét kiválóan jelzi, hogy május 24.-ére az 540. ezred 1. zászlóaljának 3. századából amelyben 170 fő szolgált, már csak 10 kínai katona volt életben, aztán amikor ők is kifogytak a lőszerből, a zászlóalj parancsnokok az utolsó gránátjaikkal magukkal vittek pár ENSZ katonát a támadók közül. Május 24.-e után (miután elveszítették a legtöbb katonájukat) a 180. Hadosztály megkezdte a visszavonulást. Maradt még egyetlen esélyük arra, hogy kitörjenek a közelgő bekerítésből, de ez kudarcot vallott, és május 26.-ára a teljes hadosztályt bekerítették.  Még ugyanezen a napon éjszaka sikerrel továbbnyomultak északnyugati irányba, kihasználva a terep és a holdfény adta előnyöket, és másnap reggel 9:00-re elérték Eunbongot, amelyet viszont az ENSZ erők birtokoltak. 5 nap szünet nélküli harc következett, minek következtében a hadosztály létszáma az eredeti 11.000 főről 2-3.000 fő közé apadt, a lőszerkészleteik pedig szinte teljesen kimerültek. Sok PVA katona nem is az ellenséges golyóktól, hanem az éhezéstől esett össze holtan, egyesek meg attól, mert már mérgező növényeket ettek meg vagy kígyókat. A fogságbaeséstől való félelmükben szintén sokan követtek el öngyilkosságot kézigránáttal vagy egyéb robbanóeszközökkel, míg mások, a teljes kimerültség és az éhenhalás határán inkább hátramaradtak, hogy hadifogságba essenek, inkább, minthogy tovább hátráljanak.

 A bekerített 180. PVA hadosztály és a szomszédos egységek helyzete az
1951-es Tavaszi Hadjárat során

    A hadosztály morálja már annyira alacsony volt május 27.-ére, hogy néhány parancsnok teljesen elvesztette az egysége feletti irányítást, így azok simán fegyvereikkel a kezükben dezertáltak, de volt olyan is, mint például Liu Yaohu (1917-1951), az 540. ezred parancsnoka, aki megpróbálta megállítani a dezertálókat és a közelgő összeomlást valamint újjászervezni a védelmet, cserébe a saját emberei lőtték hátba. Az egyik beosztott tisztje ezekután a csoport megmaradt katonáinak (kb 2 zászlóalj) megengedte, hogy hadifogságba essenek. A 180-asok teljes parancsnoki lánca összeomlott május 27.-ének délutánjára, megsemmisítették az összes kommunikációs felszerelésüket és a kódfüzeteket is, az egyetlen csatornát, amellyel fenntarthatták volna a kapcsolatot a külvilággal illetve a 60. Hadsereggel. A 11.000 emberből megmaradt 600 katonát 3 századba szervezték és egy utolsó próbálkozásra szánták el magukat, hogy Sachang-ri-nél kitörjenek az ellenséges gyűrűből. Magánakciók keretein belül május 31 után ugyan nagyon kevés 180-as katonának, de sikerült visszatérnia a saját PVA-s vonalaikhoz. Talán szükségtelen is megemlíteni, hogy a visszatérő tisztekből jónéhányat hadbíróság elé állítottak és megbüntettek.

    Később született tanulmányok szerint biztosan állítható, hogy ha a 180-asokkal szomszédos egységek tudtak volna kommunikálni velük, akkor is nagyok lettek volna a veszteségeik, de nem ennyire elképesztő mértékben.

Az általam felhasznált forrás a cikkhez: Xiaobing Li: China's Battle for Korea

Az 1951-es Tavaszi Hadjárat, 8. rész: A Tavaszi Hadjárat（第五次战役)

 

A HIBÁS CÉLKITŰZÉS ÉS AZ EHHEZ TARTOZÓ STRATÉGIA

    1951 április 22-én a 38. szélességi fok mentén a kínai csapatok megindították az addigi legnagyobb offenzívájukat az amerikai csapatok ellen: 548.000 katona különböző haderőnemekben elosztva nyitotta meg a Tavaszi Offenzívát. Nem csak Peng Dehuai, de a kínai hadvezetés is szentül hitte, hogy ez egy mindent eldöntő ütközet lesz a Koreai Háborúban. Korábban már esett róla szó, hogy teljesen irreálisan, bizonyos számú ENSZ/USA hadosztálynyi erő teljes megsemmisítése lett célul kitűzve, azonban a Tavaszi Offenzívát megelőző 4 hadjáratban sem sikerült megsemmisíteni egyet sem, Mao dédelgetett vágyálma pedig az új hadműveletben nem kevesebb, mint 50.000 ENSZ katona megsemmisítése volt. Ennek megfelelően a kínai hadvezetés egy olyan stratégiát állított fel, amely folyamatosan megpróbálja csapdába csalni az ellenséges csapatokat, ez a kivitelezés azonban nemcsak hogy villámgyorsan kimerítette a kínai tartalékokat, de a PVA csapatok számos gyengeségére is fényt vetett, ezt pedig az amerikai csapatok ezután könyörtelenül ki is használták. Miután a kínaiak súlyos veszteségeket szenvedtek, Peng Dehuai április 29.-én leállíttatta a további támadó hadműveleteket.

    Azon kívül, hogy az amerikaiaknak óriási tűzerő fölényük volt égen s földön egyaránt, a kínai hadvezetés számos igen súlyos hibát vétett, amely ezekhez a súlyos veszteségekhez vezetett:

1. Peng és a többi parancsnok anélkül hajszolták és kényszerítették támadó hadműveletekbe a már akkor is kimerült PVA csapatokat, hogy azok megfelelően ki lettek volna képezve és felkészítve azokra a hadviselési körülményekre, amelyekben helyt kellett volna állniuk

2. Peng ugyanazt az elavult "hármast" használta (megoszt, bekerít, megsemmisít), mint az előző 4 hadműveletben 1950 novembere és 1951 áprilisa között, ahelyett, hogy tanulva az ütközetekből, új stratégiákat és taktikákat fejlesztett volna ki

3. A PVA hadvezetése lényegében semmit sem tett meg azért, hogy a szállítmányozás terén olyan pozitív fejlesztéseket hajtson végre, amelyek végre biztosítani tudják a frontvonalban harcoló katonák étel, lőszer és egyéb ellátmány igényét. Ez sajnos sokszorosan megbosszulta magát, mert az állandó élelem és lőszerhiánnyal küszködő kínai katonák az esetek java részében képtelenek voltak sikerrel végrehajtani a rájuk kiszabott feladatokat

4. A PVA erőinek nem volt hírszerző hálózata, hivatásos tiszti állománya és olyan hatékony kommunikációs rendszere, amely lehetővé tette volna a különböző katonai egységek és haderőnemek gördülékeny együttműködését. Ezt a hadsereget semmiképp sem nevezhetjük egy modernizálódott haderőnek, hiszen a második világháborúban gerilla erőként működő hadsereg modern hadsereggé alakulása a kínai polgárháborúban már ugyan megkezdődött, de csak a Koreai Háború végére, az 1951-es Tavaszi Offenzíva során elszenvedett megalázó vereség után fejeződött be.

    Számtalan példa akadt a hadvezetés rugalmatlanságára is, mint amikor például a 64. Hadsereg parancsnoka Zeng Siyu egyetlen plusz napot kért arra, hogy katonái a késés miatt elfoglalhassák a kijelölt pozícióikat, illetve, hogy a kért tüzérségi eszközök is megérkezzenek. A támadást április 22.-én annak tudatában kellett megkezdenie, hogy a fenti feltételek egyike sem valósult meg..... További problémát jelentett, hogy a PVA katonák Koreába érkező második hulláma semmiféle pihenőt nem kapott, hogy a hosszú utat kipihenje, sok parancsnok pedig egyáltalán be sem fejezte a szükséges megfigyelési munkákat a terep kapcsán, így nem is voltak vele túlzottan tisztában, mi vár majd rájuk, miután támadásra vezénylik az alájuk beosztott katonákat. Peng agyament módszere, hogy a csapatokat a pártvezetés irreális doktrínáinak megfelelően minél előbb harcba vezényelje, már az elejétől kudarcra ítéltette a kínai csapatokat. Bármilyen előnyük is volt még azokban a napokban, a silány tervezéssel minden odaveszett, de a kudarcért nem egyedül és kizárólag Peng a felelős, hanem a pekingi felsővezetés is, amelynek stratégiai hozzáállása, doktrínái és a túlzott élőerőre való alapozás a szintúgy a hibafaktorokat gyarapítja. Néhány kínai parancsnok ugyan felismerte, hogy kizárólag az élőerőre nem lehet alapozni a háborúban, és próbáltak mindent elkövetni, hogy az alájuk beosztott katonák új, modern fegyvereket és technológiát kapjanak, de ezek már túl későn és túlzottan kis mennyiségben érkeztek ahhoz, hogy a Tavaszi Offenzíva sikerére hatással legyenek.

ELLÁTÁSI GONDOK

    Peng, hogy Mao kedvére tegyen, alapvetően 2 hétre tervezte az amúgyis irreális célkitűzésekkel rendelkező hadjáratot, de a rendkívüli lőszer és élelmiszerhiány miatt 1 hétre csökkentette azt, és április 29.-én be is fejezte azt anélkül, hogy egyetlen egy ENSZ hadosztályt is megsemmisítettek volna a célként kitűzött hatból. Ami a rossz logisztikát és kevés utánpótlást illeti, Peng és a PVA vezetése amúgy 100%-ig tudatában volt a problémának, még jóval a Tavaszi Offenzíva megkezdése előtt. A több helyen szétszakadt utánpótlási vonal, a teljes amerikai légifölény és az ennek köszönhető bombázásokban megsemmisült hadianyag jelentősen korlátozta a kínaiak mozgásterét.  Ennek eredményeképp a Tavaszi Offenzíva egy hete alatt a katonák szükségleteinek mindössze 44-50%-át tudták fedezni az utánpótlásokkal, amely sokszor még az igények minimum szintjét sem érték el! Nem csökkentette a problémákat az a tény sem, hogy az utánpótlást szállító egységek az amerikai légicsapásoknak köszönhetően képtelenek voltak tartani a tempót a támadó alakulatokkal, így történhetett meg, hogy az amúgyis kevés ellátmánnyal rendelkező PVA katonák sokszor igen nehéz helyzetekben találták magukat. Számtalanszor fordult elő, hogy az amerikai vonalakat áttörő kínai katonák meg kellett álljanak akár napokra is megvárni az ellátmányt, így pedig, hogy lőszerük már nem volt, kiváló lehetőségeket szalasztottak el a várakozás miatt.

AMERIKAI / KÍNAI TAKTIKÁK

    Az amerikaiak a kínaiakkal ellentétben nagy gondot fordítottak arra, hogy ellenfelük manővereit jobban górcső alá vegyék, és hatékony ellenszert találjanak az őket szorongató taktikákra. Így történhetett meg például az, hogy a kínaiak nemcsak hogy képtelenek voltak megsemmisíteni az amerikai hadsereg 24. Hadosztályát, de még az ő csapdájukba sétáltak bele. James Van Fleet tábornok április 23.-án utasította a Frank Milburn tábornokot és William Hodge tábornokot, hogy csapataikat vonják vissza a Kansas vonalig, de éjszakánként maximum 12-20 mérföldes visszavonulással. Ez pont elegendő távolság volt arra, hogy a rosszul ellátott PVA csapatok ennyit még előre tudjanak nyomulni, így az amerikai csapatok már távol voltak a kínai főerőktől, de közel ahhoz, hogy a kínai támadóékekkel meglegyen a kontakt. A kínai csapatokról beérkezett infók alapján az amerikaiaknak kiváló képük volt az utánuk nyomuló támadók elhelyezkedéséről, így már könnyedén megszórhatták őket légicsapásokkal, tüzérséggel vagy vethettek be ellenük tankokat, óriási mészárlást rendezve a menthetetlen helyzetben lévő kínaiak soraiban. Ezek aztán annyira megnyírbálták a kínaiak élőerejét, hogy a Tavaszi Offenzíva előtt alkalmazott éjszakai tömegrohamok erejét ez már drámaian visszafogta.

Az értelmetlen kínai tömegrohamok eredménye 1951 május 30.-án, a Kansas-vonal
visszafoglalása után.

    A korai kínai hadjáratok során  (1950 októbere és 1951 februárja között) az éjszakai tömegrohamok igen eredményesnek bizonyultak, ugyanis a teljes század vagy zászlóalj erejű támadások teljes meglepetésként érték az amerikai csapatokat, nem beszélve azok pszichológiai hatásairól. Nem elhanyagolható az sem, hogy a meglepetés erejét kihasználva ezek a rohamok számos gyengeségére rávilágítottak az amerikai, de különösen a dél-koreai csapatoknak. Az esetek túlnyomó többségében a teljesen ledöbbent védőknek semmilyen választása nem volt, csak elhagyni a pozícióikat, de idővel az amerikaiak tanultak ebből, így a támadás után levő kifáradt és kiváló célpontot nyújtó PVA-s katonákra rázúdítottak mindent valamelyik hátulsó pozícióból, ami az USA fegyvertárában megtalálható volt. Theodore White, az amerikai 24. ezred gyalogosa így emlékezik vissza ezekre a rohamokra: "Amikor megrohamozták az állásainkat, olyan sokan voltak, hogy bármerre sütötted el a fegyveredet, az a golyó embert talált, nem tudtál hibázni. Irdatlan sok emberük volt. Nappal aztán láthattuk a csatatéren heverő sok száz holttestet, és az járt a fejünkben, hogy hogy a francba képesek még ennél is több veszteséget elviselni? És aznap este megcsinálták megint, majd a rákövetkezőn is." A Tavaszi Offenzíva kezdetére ezek az éjszakai kínai támadások olyan szinten veszítettek a hatékonyságukból, hogy még egy kisebb egységet sem tudtak a PVA-sok megsemmisíteni, nemhogy egy nagyobbat. Sajnos ennek ellenére a PVA-s parancsnokok addig küldték a vágóhídra a katonáikat, amíg már nem maradt annyi, amivel egy következő tömegrohamot elindíthattak volna.

Az általam felhasznált forrás a cikkhez: Xiaobing Li: China's Battle for Korea

Az 1951-es Tavaszi Hadjárat, 7. rész: A Tavaszi Hadjárat（第五次战役)

 

TITKOSSZOLGÁLATI ÉS MEGFIGYELÉSI HIÁNYOSSÁGOK

    Habár Mao volt megkérdőjelezhetetlen döntéshozó mindenben, és szerette a teljes kontrollt átvenni a megtervezendő stratégiák majd ezek a háborús folyamatokba való beillesztése felett, teljes mellszélességgel támogatta és megbízott Peng Dehuaiban azt illetően, hogy ezeket a terveket kiválóan sikerül majd a gyakorlatban kiviteleznie. Peng nyílt, makacs és rendkívül önfejű volt, erős személyiségéről és heves temperamentumáról volt híres, beosztottainak gyakran ordította le a fejét, mindazonáltal a Koreai háború első négy hadjáratában gond nélkül kivitelezte Mao parancsait.1951 tavaszán, amikor Mao biztos volt a győzelemben, Peng kísérletet tett egy olyan azonnali támadás megtervezésére, amellyel egy szempillantás alatt visszafoglalhatják Szöult. Nem hagyta nyugodni azonban egy gondolat, amely jogosan merült fel mint eshetőség és félelemmel töltötte el, ez pedig egy lehetséges amerikai partraszállás volt a kínai vonalak mögött. Amíg 1951 kora márciusában a PVA hadvezetése még javában a Tavaszi Offenzívát tervezte, a parancsnokság Műveleti és Hírszerzési osztálya felvázolt egy lehetséges hadjárattervet Xie Fangnak, a PVA vezérkari főnökének.  A kínai hírszerzés jóelőre figyelmeztette a PVA hadvezetését egy esetleges amerikai partraszállásról az észak-koreai partok mentén.

Xie Fang egy rendkívül tapasztalt  PLA-s hadműveleti vezető és kiváló CCP-s hírszerző tiszt volt, tehetségét az 1920-as években a Japán Gyalogsági Iskolában elsajátított kiképzésből, majd az 1940-es években a moszkvai Orosz egyetemi végzettségéből szerezte. Amint tudomást szerzett a lehetséges amerikai partraszállásról, úgy gondolta, hogy akárcsak az előző évi Incheon-i partraszállás, a kínai és észak-koreai csapatok hátát és oldalszárnyait próbálják majd veszélyeztetni. Xie azonnal értesítette Penget, és nem is telt bele sok idő, a kínai hírszerzés áprilisban meg is erősítette az amerikaiak tervét, és a kérdés már csak az volt, hogy az USA hat vagy nyolc hadosztályt küldött Japánba, hogy azok majd onnan továbbhajózva partraszálljanak Koreában.....azonban jókorát tévedtek. Mind Peking, mind pedig a PVA hadvezetése téves információkat kapott, ennek oka pedig egy igen egyszerű tényben keresendő: a kínai hadvezetés szinte kizárólag  a helyi japán illetve taiwani híradásokra támaszkodhatott információszerzés gyanánt, mivel odaát nem voltak hírszerzőik. A megbízható források teljes hiánya és a külföldön vívott háborúkban szerett zéró tapasztalat elég komoly negatív hatást gyakorolt a kínaiak azon törekvéseire, amik által egy átfogó képet kaphattak volna az ENSZ csapatok terveiről illetve ezek gyengeségeiről.

ROTÁCIÓ A CSAPATOKNÁL

    Peng célja az volt, hogy a csapatok forgatásával megerősítse a támadó erőket és minimálisra redukálja a kínai veszteségeket. Bár elméletileg az ötlete helyes volt, terve a gyakorlatban rendkívül károsnak bizonyult. Az ENSZ-erőkkel vívott harcokból szerzett korai tapasztalatok kulcsfontosságúak voltak a további kínai győzelmekhez, tapasztalt parancsnokok és katonák nélkül ugyanis lehetetlennek bizonyult a kínai hadjárat céljainak elérése: a tapasztalatlan csapatok ugyanis sosem tudnak győztesen felülkerekedni egy csatában. A nyers valóság az volt, hogy körülbelül három hónapba telt, mire egy kínai tiszt elsajátította a harci vezetés alapjait. A kínai veteránok a velük készített interjúk során gyakran említették, hogy „keménynek” kellett lenniük ahhoz, hogy képesek legyenek megbirkózni a csaták borzalmaival és az ezek által okozott rémálmaikkal. Mindannyian egyetértettek abban, hogy körülbelül jó két hónapba telt, mire egy katona képes volt hatékonyan teljesíteni egy harctéri cselekményben.

SZÜKSÉGLETEK ÉS HIÁNYUK

    Az ENSZ erők parancsnokságának stratégiája 1950 tavaszára immáron világossá vált. Miután sikerrel elfoglalták és megszilárdították az új állásaikat, gyors támadásokat indítottak, hogy a kínai csapatoknak ne legyen idejük hadianyag utánpótlást szerezni vagy megerősíteni fáradt csapataikat. Az ENSZ-erők ezt a stratégiát azzal a konkrét céllal alkalmazták, hogy kimerítsék a PVA személyi állományát és annak készleteit. A stratégia bevált. Bár a PVA hadműveleti tervezői műveleteiket arra a feltételezésre alapozták, hogy állandó jelleggel kapnak majd jelentős erősítést a koreai tartózkodásuk alatt, a harctéri hatékonyság és a megfelelő ellátás fenntartása a PVA parancsnokság számára elsődleges fontosságú kérdéssé vált. 1951 tavaszán a kínai-észak-koreai csapatok létszáma lényegében majdnem megháromszorozódott az előző 4 hadjáratban résztvevő csapatok létszámához képest, így az ellátmány biztosítása ezeknek a csapatoknak feladta a leckét a kínai hadvezetésnek.

Az 1951 április 6.-án tartott parancsnoki konferencián a PVA parancsnoksága speciális előkészületeket irányzott elő a Tavaszi Offenzívára, utasítva többek között a logisztikai egységeket, hogy gyorsítsák fel a lőszer-és élelmiszerkészletek felhalmozását. Mivel a 37. és 38. szélességi fok közötti területről minden koreai egység visszavonult, ezért nem alapozhattak helyi ételellátmányra, így ezt a problémát úgy hidalták át, hogy minden harcoló katona 5 teljes napi fejadagot vitt magával, a majdnem közvetlenül a hátuk mögé helyezett logisztikai alakulatok pedig biztosították szükség esetén ugyanezt az 5 napi teljes fejadagot minden főnek. Az újonnan érkezett harcoló alakulatok műveleti igényeinek kielégítése érdekében négy ellátmányozási vonalat hoztak létre, valamint egy plusz hálózatot a frontvonalban harcolók támogatásként odavezényelt hadosztályoknak és ezredeknek. Az összes logisztikai csoportnak szakaszok illetve szektorok szerint osztották ki a kiszállítási feladatokat, ami jelentősen megnövelte az ellátmányok szállításának és elosztásának hatékonyságát.

Kora áprilisra a PVA 15.000 tonna élelmiszert és 3-5 különféle lőszertípust valamint egy ezekhes a kaliberekhez társított, standard kiutalási mennyiséget (egység) per fő helyezett el ezekben a lőszerraktárakban. Példaként felhozva, egy egység, a pisztolyhoz a kiutalt lőszermennyiséget tekintve 24 darabot jelentett. Dacára ezeknek a változtatásoknak, a PVA csapatok ellátmányozása alapjaiban véve nem javult, és csak rövidebb ideig sikerült ezzel a minimummal fenntartani az amúgyis lőszer és élelmiszer szűkében lévő kínai katonák igényeit.

OROSZ FELSZERELÉS ÉS AZ EGYSÉGES KIKÉPZÉS HIÁNYA

    A kínaiak nagyon szűkében voltak az automata fegyvereknek, így Mao telegramban fordult Sztálinhoz 1950 november 8.-án, amelyben 140.000 félautomata puskát kért 58 millió db lőszerrel, 26.000 géppisztolyt 80 millió db lőszerrel, 7.000 könnyűgéppuskát 37 millió db lőszerrel, 2000 nehézgéppuskát 20 millió db lőszerrel és sok más egyebet is. Az oroszoknak azonban nem állt rendelkezésére olyan szállítási útvonal, amelyen hatékonyan kézbesíthették volna az igényelt hadianyagot, így mondani sem kell, hogy a kínai alakulatok töredéke kapott csak a Tavaszi Offenzíva indulásáig a szovjet fegyverekből. Hogy ezt számszerűsítsük, ez 16 gyalogos hadosztályt jelentett a 60-ból, ezzel a folyamattal viszont olyasvalami kezdődött el a Polgárháború vége óta, amelyre sosem akadt példa Kínában: majd mindegyik fegyvernem egységesítve lett!

Mindegy azonban, hogy milyen jó felszereléseket kaptak ezek a PVA-s alakulatok, hiszen minőségi kiképzés nélkül a legjobb eszköz is csak "ócskavas" egy katona kezében: sajnos a kínai hadvezetés súlyos mulasztást követett el, amikor ezekhez az új fegyverekhez nem vezetett be egy szovjet stílusú központosított kiképzést, amely az új fegyvertípusok használatát mélyítette volna el a katonákban. A kézifegyverek használati utasításai ismertetésének és a központosított kiképzés elmaradásának ténye erősen korlátozta az új felszerelések hatékonysági szintjét a PVA csapatok soraiban. 

Az általam felhasznált forrás a cikkhez: Xiaobing Li: China's Battle for Korea 

Az 1951-es Tavaszi Hadjárat, 6. rész: A Tavaszi Hadjárat（第五次战役)

 

    A hosszadalmas bevezetőben próbáltam kitérni minden lényeges információra, a mai cikkel viszont végre belekezdünk az ötödik hadjáratba. 1951 februárja után Kína stratégiai célja megváltozott: immáron nem az ENSZ erők kiűzése volt a cél a félszigetről, hanem a gyors győzelem egy elhúzódó háborúban. Mao és Peng Dehuai 1951 elején így hozzáláttak az Ötödik Hadjárat, vagy másik nevén a Tavaszi Offenzíva megtervezéséhez. A biztos győzelem érdekében Mao és a kínai hadvezetés további haderők bevetéséről döntött:

- az 1950 októbere óta hadban álló első hullám 9 hadtestből állt, beleértve 13 gyalogos és 3 tüzérsêgi hadosztályt
- A második hullám 1951 márciusában indult el Kínából, szintén 9 hadtestből állt, ez viszont 27 gyalogoshadosztályt foglalt magában

    A második hullám legerősebb egységei a 3. Hadseregcsoport Kína délnyugati részéből valamint  a 19. Hadseregcsoport Észak-Kínából. Ezeknek az erőknek a megjöttével a Koreában állomásozó kínai erők létszáma gyakorlatilag megduplázódott, 450.000 főről 950.000-re nőtt. Ebből 770.000 fő volt katona amelyek kitettek 42 gyalogoshadosztályt, 8 tüzérségi hadosztályt és 4 légvédelmi hadosztályt. Kiegészülve az NKPA csapatokkal (350.000 fő), a kommunistáknak majdnem 1.3 millió bevethető katonájuk volt Koreában. Ezzel szemben az ENSZ erőknek összesen volt 340.000 fője, amelyből 150.000 fő volt amerikai, 130.000 dél-koreai és a maradék 60.000 főt különböző egyéb nemzetek katonái tették ki. Ez papíron annyit tesz, hogy a kínaiak az észak-koreaiak nélkül is 3:1 arányban múlták felül az ENSZ erőket.

    A kínai felsővezetés joggal bízott abban, hogy a Tavaszi Hadjárat egy mindent eldöntő ütközet lesz a javukra: egyaránt szerették volna a vezetőség által előírt létszámú amerikai haderőt megsemmisíteni és minél délebbre benyomulni a 38. szélességi foktól. Az egyetlen dolog, ami által a győzelmük sikerességét remélték, az a hatalmas kínai populáció volt, erre alapozták a katonai doktrínákat, valamint ezzel akarták ellensúlyozni a felszerelés és tűzerőbeli hátrányukat is az ENSZ erőihez képest. 1951 április 22.-én indult meg a Tavaszi Offenzíva ami 1951 június 10.-ig tartott. A hadjárat a valaha volt legnagyobb méretűnek számított a PLA történetében, és dacára a sok tervezésnek és a majdnem egymillió PVA-s katonának a hadjárat csúfos kudarcba fulladt. A nagyjából másfél hónapos hadjáratot a kínaiak 105.000 fő veszteséggel zárták, ellentétben az ENSZ erőkkel, akik 39.274 főt veszítettek, és ahelyett, hogy a PVA délebbre jutott volna, az ENSZ erők sikerrel nyomultak tovább északra és tolták vissza a PVA&NKPA erőit.

A brit hadsereg 1. zászlóalja, a Gloucestershire-i ezred által foglyul ejtett kínai foglyok. © IWM BF 387
Chinese prisoners captured by the British Army’s 1st Battalion, The Gloucestershire Regiment. © IWM BF 387
Kép forrása: https://www.alliiertenmuseum.de/en/thema/korean-war-1950-1953/

    Vajon mi okozhatta azt, hogy az emberi tényezők egyáltalán nem hozták meg a korábbi eredményeket? Mi siklott félre ennyire a kínaiak számításaiban és a tervezésekben? A következőkben azokat a tényezőket vesszük szemügyre tüzetesebben, amelyek már a hadjárat kezdeti tervezésében is jelen voltak, ám a PVA parancsnokai ezeket a potenciális problémafaktorokat rendre ignorálták.

    Ahogy a Koreában szolgáló kínai katonák száma megugrott, az egyértelműen hozta magával a gyorsan megnövekedett étel és lőszerszükségletet is, amelyekből sajnos nem állt rendelkezésre kellő mennyiség. Hivatalos statisztikák szerint az utánpótlásnak csak mindössze 60-70%-a érte el a frontvonalakat, és 30-40%-a megsemmisült a légitámadásoknak köszönhetően, ezt maga Mao telegramozta Sztálinnak 1951 februárjának utolsó napjaiban. Sztálin március 1-jén kapta kézhez az üzenetet, ezután pedig eleget téve kínai kollegájának, március 5.-én jóváhagyta az újabb kínai támogatást, megspékelve ezt 2 plusz vadászrepülő hadosztállyal, akik 1951 március 15.-én értek át Észak-Koreába. Ezeknek a körülményeknek köszönhetően a PVA záros határidőn belül szembesült a már meglévő szállítási problémák  növekedésével valamint a megfelelően kiépített kommunikációs hálózat hiányával, ezek pedig hatványozottan fokozták az élelem és lőszerhiányt azokon a részeken, ahol a leginkább szükség lett volna rá. Ha ez nem lett volna elég, erre rájött még az is, hogy a PVA által alkalmazott eddigi taktikákat az amerikaiak szép lassan kiismerték, és effektív ellenintézkedéseket tudtak foganatosítani ellenük, valamint az ekkorra már szintén elképesztő méreteket öltő tűzerő az ENSZ csapatok részéről szintén csak fokozta a kínai csapatokra nehezedő nyomást.
 

PVA katona PPSh-41 géppisztollyal vagy annak kínai másolatával (Type 50)
PVA soldier with a PPSh-41 submachinegun or the Chinese copy (Type 50)

    Olyannyira lehengerlő volt ez a tűzerő, hogy földön és égen egyaránt kemény veszteségeik lettek a kínaiaknak, nem beszélve az utánpótlási vonalak és a csapatmozgások bekorlátozásáról. A frissen érkezett kínai csapatoknak zéró harci tapasztalatuk volt abban a fajta hadviselésben amelyet a Koreai háború igényelt volna, híján voltak a terep ismeretének, ehhez pedig párosult egy lenéző, gőgös mentalitás, amivel lebecsültêk az ENSZ csapatok erejét. A rossz hírszerzés és kommunikáció egyaránt eredményezte a PVA parancsnoksága számára, hogy képtelenek voltak kellő figyelmet szentelni az egyes alakulatok harckészültségének, az ezen egységek közötti kooperációnak valamint az ENSZ erők által alkalmazott új taktikáknak. Bónuszként még az esetleges kudarc esetén alkalmazandó vészhelyzeti terv kidolgozását is elmulasztotta a hadvezetés,  ez pedig végső soron a  Tavaszi Offenzíva katasztrofális kimeneteléhez vezetett.

CÉLOK, ERŐSÍTÉS, LÉGITÁMOGATÁS

    Mao eltökélt célja volt, hogy megsemmisítsen 4 teljes ENSZ hadosztályt és 2 dandárt, ez nagyjából 50.000 katonát takart. Ezt a célkitűzést nem kevesebb, mint 2.5 hónap ajatt tervezte megvalósítani: "A teljes megsemmisülés demoralizálja az ellenséges katonákat és depresszióba taszítja őket: ez egyaránt fogja emelni a mi morálunkat és inspirálni népünket!".

    Mao ugyanazoknak a taktikáknak és hadviselési formáknak a folytatását szorgalmazta a koreai háborúban, amik a kínai polgárháborúban ugyan jól működtek, de a koreai háború nem a kínai polgárháború volt, és nagymértékben eltért mind a japánok ellen, mind a nacionalista erők ellen vívott ütközetektől. Az utóbbiban gyakran történt meg az ellenséges nacionalista erők létszámfölényben való bekerítése és felmorzsolása, sokszor egész ezredek vagy hadosztályok semmisültek meg. Szintúgy gyakoriak voltak a mobil hadviselés különböző formái ahol a meglepetés erejére alapoztak, ezek lehettek éjszakai vagy kis távolságból intézett rajtaütések, hogy ezeknek köszönhetően minél jobban redukálják vagy teljesen kikerüljék az ellenséges erők nagyobb tűzerejét.

A koreai háborúban a kínaiak tömegrohamokkal próbálták ellensúlyozni a technikai hátrányt. A kommunista vezetés ostobaságának és értelmetlen doktrínáinak köszönhetően tízezer számra haltak meg feleslegesen a kínai katonák

    Hogy érthetőbb legyen nektek a MOBIL HADVISELÉS, kaptok alább egy kisebb kifejtést: A háborúban alkalmazott mobil hadműveletek olyan stratégiákat és taktikákat jelentenek, amelyek a gyors mozgásra és a haderő rugalmasságára helyezik a hangsúlyt, jellemzően gépesített egységek felhasználásával, hogy megkerüljék és legyőzzék az ellenséges erőket. Ez a megközelítés a statikus, megerősített pozíciókkal ellentétben a sebességre és a manőverezésre összpontosít a döntő eredmények elérése érdekében, gyakran ellentámadásokkal fűszerezve, miután az ellenséget szándékosan sebezhető pozícióba engednek előrenyomulni. A mobil hadviselés  legfontosabb elemi közé tartozik a magas mobilitás(manőverezhetőség) a hadműveleti meglepetés elérése érdekében, a hadműveletek gyors ütemben történő végrehajtása és az ellenség gyenge pontjainak célbavétele.

    Olybá tűnt, hogy Mao teljesen figyelmen kívül hagyta a híres Sun Tze mondást: "Ismerd az ellenséged, ismerd saját magadat, és a győzelem sosem lesz kérdéses, még száz csatában sem!", mert a koreai háborúig alkalmazott taktikákon semmit nem volt hajlandó változtatni, dacára a gyorsan kibontakozó kudarcoknak és annak a ténynek, hogy ezek a doktrínák semmiben sem felelnek meg az itt vívandó modern háború követelményeinek. 

    1951 tavaszára egy jókora szakadék tátongott Mao elvárásai és stratégiai realitások között: a PVA híján volt légierőnek, tankoknak és nehéztüzérségnek, holott ezek mind egytől-egyik alappillérei kellett volna hogy legyenek egy olyan hadjáratnak, amit az igencsak motorizált ENSZ erők ellen vívtak meg. A hadjárat azon célja (melyet maga Mao határozott meg), hogy megsemmisítsenek 6 teljes ENSZ hadosztályt és dandárt, immáron nem csak megmosolyogtató volt de a PVA lehetőségeihez képest teljes mértékben kivitelezhetetlen is.

A koreai háború későbbi szakaszában a Kínai Népi Önkéntes Légierő (CPVAF) szovjet gyártmányú Tu-2S könnyű bombázókat vetett be, és külön bombázó egységeket alakított ki, hogy támadásokat hajtson végre az ENSZ által ellenőrzött szigetek és a Yalu folyó közelében található tengeri célpontok ellen. Az ENSZ légi fölénye ellenére a kínai pilóták kitartóan folytatták a támadó műveleteket, súlyos veszteségeket szenvedve, de soha nem adták fel az ENSZ állásainak megcélzását. Érdemes megjegyezni, hogy a fényképen látható Tu-2S repülőgép szárnya alatt a Koreai Népi Hadsereg Légierejének emblémája látható. Ez arra utal, hogy ezek közül a bombázók közül néhány észak-koreai jelzéssel repült, hogy elrejtse a kínai részvételt, ezáltal csökkentve a konfliktus szélesebb körű háborúvá eszkalálódásának kockázatát és minimalizálva a nemzetközi színtéren felmerülő politikai érzékenységeket.

SZOVJET LÉGITÁMOGATÁS:

    1950 augusztusában Sztálin utasítására N.B. Belov vezérőrnagy megérkezett Északkelet-Kínába egy teljes vadászrepülő hadosztály élén, majd a következő 3 hónapban még 12 hadosztály csatlakozott hozzájuk, szintúgy Belov irányítása alatt, ezek az alábbiak voltak:
- 6 hadosztálynyi MiG-9
- 2 hadosztálynyi MiG-15
- 1 hadosztálynyi Lavochkin-9
- 1 hadosztálynyi Ilyushin-10
- 1 hadosztálynyi Tu-2 (bombázó)
+ ezek támogatására 10 páncélosezred valamint 11AAA ezred (1186 légvédelmi ágyú és  648 légvédelmi géppuska)
    A cél az volt, hogy a Yalu folyónál lévő hidakat, valamint az attól délre 50 mérföldes körzetben levő erőműveket, vasúti útvonalakat, és reptereket minél hatékonyabban meg tudják védeni az ENSZ erők légitámadásaitól.  A Koreába berepülő szovjet pilótáknak Kínából kellett felszállniuk: kizárólag kínai egyenruhát viselhettek, szigorúan tilos volt oroszul kommunikálniuk amíg a levegőben voltak s talán ami a legfontosabb: mindenáron el kellett kerülniük a fogságbaesést. Minden orosz repülőt kínai vagy éppen észak-koreai jelzésekkel láttak el a sajátjaik helyett, és 7 nappal azután, hogy a PVA elsőízben megütközött az ENSZ erőkkel, 1950 november 1.-jén az orosz pilóták megkezdték a koreai légtérben való járőrözést.

    A kínaiak már az első nap nekimentek az első amerikai köteléknek, ami az útjukba akadt, 6db Yak-9-es vadászrepülő bocsájtkozott harcba az Anzhou-terület felett, a végeredmény két lelőtt amerikai B-29-es bombázó és egy lelőtt Mustang, a saját részükről két Yak-9-es-es elvesztése lett a végeredmény. Sztálin teljesen le volt nyűgözve és olyan szinten belelkesült Belov beszámolóján (1950 novemberének első felében 23 lelőtt amerikai gép), hogy azonnal 120db MiG-15-öst-öst küldött a Koreában állomásozó csapatok részére. Hogy az orosz részvételt minél jobban titkolják, az orosz gépek nem repülhettek ENSZ erők által ellenőrzött területek fejett, vagy a 39. szélességi foktól délebbre, ezt viszont a kínai vezetés nehezményezte, mert így a szárazföldi kínai hadműveletek semmiféle légitámogatással nem rendelkeztek. Nőtt viszont a Kínában állomásozó orosz katonai tanácsadók létszáma,  1950 eleje óta immáron vagy 80.000 fő tartózkodott belőlük Kínában, őket különböző régiókba irányították és osztották be, volt, aki Pekingben maradt a PLA Központban, a többieket meg más tartományokba irányították. Fontos megjegyezni, hogy míg a szovjet civil tanácsadók a pekingi szovjet nagykövetség irányítása alatt voltak, a katonai tanácsadóik már egyenesen a szovjet felsővezetés hatáskörébe tartoztak.

    Ekkora orosz támogatással és az újabb kínai erősítésekkel Mao elhatározta, hogy megindítja a Tavaszi Offenzívát. Szentül hitt a PVA képességeiben és Peng Dehuai abszolút lojalitásában, nem kevésbé az erős hadvezetési képességeiben.

Az általam felhasznált forrás a cikkhez: Xiaobing Li: China's Battle for Korea 

Az 1951-es Tavaszi Hadjárat, 5. rész: A negyedik támadó hadjárat（第四次運動）

    A mindhárom kommunista országból (Kína, Szovjetúnió és Észak-Korea) jövő vezetési nyomás hatására a PVA parancsnoksága végre kénytelen volt felismerni azt a méretes szakadékot, amely a politikai célok és a stratégiai valóság között húzódott. Ahogy a kínaiak egyre jobban haladtak dél felé, az eddig alkalmazott hadászati módszereik úgy veszítettek egyenes arányban a hatékonyságukból, míg az amerikaiak felocsúdtak az eddigi vereségekből és egy meglepetést okozó ellentámadással 1951 január 25.-én kikényszerítették a kínaiaktól a következő hadjáratot, amely 1951 január 25.-től április 21.-ig tartott, A szokásos tömegtámadások helyett ez immáron egy előre-hátra mozgó, mobil hadviselést alkalmazó csaták sorozata volt. 

     A PVA lélekszakadva rohant a Hang-gang folyó vonalát védeni január 25-től február 10-ig, ugyanis az amerikaiak eddigi defenzívről offenzívra váltó magatartása alig két hét alatt, jókora meglepetést okozott a kínai hadvezetésben. A folyó vonalát védő 50. Hadseregre és a 112. Hadosztályra jókora nyomás nehezedett, a polgárháborúban a magát PLA-nak megadó 50. Hadsereg (azt megelőzően: a nacionalista 60. Hadsereg) veszélyes feladatnak nézett elébe, és épphogy csak túlélte a támadás első hetét. A 112. Hadosztály is elveszítette két ezredét (a 334.-et és a 336.-at) alig 10 nap alatt. A kínai támadások február 15.-ével kifulladtak, ugyanis képtelenek voltak megszervezni egy hatékony támadási tervet Chipyong-ni ellen, így az ott körbekerített amerikai védőket végül az 1. amerikai lovassági hadosztály menti fel, ezzel pedig a 4. Hadjárat alatt a kínai támadások véget értek. A csata olyannyira kudarc volt a PVA számára, hogy egyes amerikai szakértők itt szokták megjegyezni, hogy ez a fordulópont a kínaiak beavatkozása óta: rávilágított a PVA erők számos gyengeségére is, például, hogy mennyire képtelenek a rendesen megerősített amerikai állásokat, bunkereket hatékonyan megtámadni, ez pedig megerősítette az amerikai hadvezetést abban, hogy a kínaiak igenis megállíthatóak, és a helyzet Koreában stabilizálható lesz.

    Április 21.-én a kínai erők kihátráltak a harcoktól amint az ENSZ erők elérték az északi előretörésüket a 38. szélességi foknál. A Negyedik Hadjárat 87 napig tartott, ezalatt a PVA és DPRK erői összesen 53.000 fő veszteséget könyvelhettek el: a kínaiak 42.000 embert veszítettek, ebből 4.379 főt eltűntként kezelnek. 1951 tavaszán a PLA újabb erősítéseket küldött Koreába, hogy megpróbálja kompenzálni az egekbe szökő veszteségeket, valamint, hogy az újonnan kiterjesztendő hadjáratokhoz és az azt megkívánó logisztikához is elegendő élőerőt biztosítson. 1951 áprilisának közepére a Koreában szolgáló kínai haderő létszáma 950.000 főre nőtt, ez magában foglalt 42 gyalogoshadosztályt, 8 tüzérségi hadosztályt, 4 légvédelmi hadosztályt és 4 páncélos ezredet. Jól látjátok, a légierő teljes egészében hiányzott ezek közül.

    Immáron több, mint egymillió bevethető katonával a kínai hadvezetés egészen az Ötödik Hadjárat végéig (1951 április 22. - június 10.) nem látta be azt a tényt, hogy az ENSZ erők kiűzése Koreából sajnos csak egy elérhetetlen vágyálom marad.

Az általam felhasznált forrás a cikkhez: Xiaobing Li: China's Battle for Korea

Az 1951-es Tavaszi Hadjárat, 4. rész: A harmadik támadó hadjárat（第三次戰役）

 

A HARMADIK HADJÁRAT:

    A PVA 1950 december 31.-étől 1951 január 8.-áig vívták a Harmadik Hadjáratot az Egyesült Nemzetek rendkívül jól beásott és elszántan védekező csapatai ellen a 38. szélességi fok mentén. A támadást Peng Dehuai nem véletlen nem indította el előbb, hiszen az ezt megelőző Második Hadjárat elmúlt négy hetének folyamatos harcaiban a kínai csapatok teljesen kimerültek, folyamatosak voltak az ellátási problémák is. Az étel és a muníció ellátás is rendkívül látványosan akadozott, a front nyugati részén lévő 300.000 kínai katona ellátására kevesebb, mint 300 (!!!) teherautó jutott, ráadásul az ellátási útvonal is minimum a duplájára nőtt az Első Hadjárat megindítása óta. A front keleti részén állomásozó 9. Hadosztály 30.000 katonája mozgásképtelen volt a különböző fagyási sérülések miatt, 1.000 pedig bele is halt a hideg okozta sebeikbe. Az egész tábor egy óriási hadikórházzá vált, mialatt a katonák megpróbáltak felépülni a fagyás okozta sérüléseikből, ez nem kevesebb, mint 3 hónapig tartott. Peng hiába kérlelte Mao-t, hogy a 38. szélességi fok mentén hadd álljanak meg pihenni és újraszerveződni, a vezető ezt pökhendi módon elutasította, kiemelve Észak-Korea védelmének fontosságát, majd egyenesen támadásra és az Egyesült Nemzetek visszaverésére utasította Penget, de ez az elvárás már réges-rég túllépte az Észak-Koreában harcoló kínai alakulatok jelenlegi teljesítőképességét.

A brit 29. Hadosztály fogságba esett katonái

    Mao a totális győzelemhez ragaszkodott, és a következő feladatnak 40-50.000 fő közötti ENSZ katona kiiktatását tűzte ki célul, Peng pedig vonakodva, de kénytelen volt teljesíteni a parancsot. 1950 December 15.-én Peng megtartotta a PVA parancsnoki értekezletét, hogy megtervezzék a Harmadik Hadjárat részleteit, és hogy miképp iktassák ki az UN erői által felállított védelmi vonalakat. Ezeket a védelmi vonalakat A, B, C, D és E betűkkel jelölték, összesen 8 hadosztálynyi erő vett egyedül az A védelmi vonalon. A kínai támadási terv végül a következőképpen állt fel: a PVA 5 hadseregcsoporttal (ebből 1 északi, NKPA) átlépi a 38. szélességi fokot, hogy áttörje az A védelmi vonalat. A kínaiak az előzőleg már használt és jól működő taktikákkal szándékozták megoldani az áttörést, amely az áttöréseknél elvágja egymástól az ellenséges csoportokat, bekeríti, elszigeteli majd végül megsemmisíti őket.

A Han folyón át menekülő civilek a közelgő kínai&észak-koreai támadás elől menekülve

    Délután 17:00-kor a PVA támadását jókora tüzérségi és aknavető tűz előzte meg az A vonalon, majd a 38., a 39., a 40. és a 42. hadseregcsoportok nekirontottak az amerikai I. és IX. hadsereg védelmének, akkora sikerrel, hogy nemcsak mindkettő közé jókora éket vertek, de áttörtek a ROK 1. és 5. hadosztályainak állásain is, akik a két amerikai hadosztály közötti részt voltak hivatottak védeni.  A fenti két amerikai hadosztály sebtiben vonult vissza Szöul köré, miután egy másik kínai hadosztály behatolt Szöul keleti részén, és bekerítéssel fenyegetette az ENSZ erőit. A kínai-észak-koreai erők tovább folytatták az előrenyomulást, amelynek következtében nem csak számos ROK hadtestet semmisítettek meg vagy kényszerítettek visszavonulásra, de az amerikai I. és IX. hadsereget teljesen oldalba is kapták. Hogy a katasztrófát és a főváros megsemmisülését elkerüljék, az ENSZ erők kivonultak Szöulból, egészen a C vonalig, a Han-gang folyó déli partjára.

Szöul elfoglalását ünneplő kínai és észak-koreai katonák

    Összegezve: 8 nap leforgása alatt a PVA és az NKPA átlépte a 38. szélességi fokot, benyomult Dél-Korea területére, visszafoglalta Szöult és az ENSZ erőket 80 mérföld mélyen visszanyomta a 37. szélességi fokig.  A kínai beszámolók szerint a kínaiak 5.800, míg az NKPA csapatok 2.700 főt veszítettek a Harmadik Hadjáratban, ami annak tudható be, hogy az amerikaiak egyre komolyabb tűzerőt tudtak bevetni, így a Harmadik Hadjárat után a kínai hadvezetésnek új stratégiákat kellett kidolgoznia a további súlyos veszteségeket elkerülendő. Pekingben eközben örömmámorban úszott a kínai hadvezetés, országszerte különböző partikat, utcabálokat és felvonulásokat szerveztek a győzelem megünneplésére, sok helyen még tüzijátékra is sor került. Sok kínai számára úgy tűnhetett, hogy a PVA nyerésre áll Koreában, amire csak rárakott a CCP szócsöve, a Renmin Ribao (People's Daily) is, miután a január 5.-i újság főcímeként a "Belenyomjuk az amerikai megszállókat a tengerbe!". Pekingben az orosz tanácsadók fel is kérdezték a kínai vezetést, hogy miért álltak meg, ahelyett, hogy az ellenséget tovább üldöznék? Az orosz nyomásgyakorlást nem lehetett figyelmen kívül hagyni, így már készülőben is volt a következő nagy hadjárat megtervezése: a támadást azonnali hatállyal folytatni kellett, a kínai katonáktól a pihenést megtagadták....

Az 1951-es Tavaszi Hadjárat, 3. rész: A második támadó hadjárat (第二次战役)

 

A MÁSODIK TÁMADÓ HADJÁRAT: A GYŐZELEM ÍZE

    A kínaiak második hadjárata 1950. november 25. és december 24. között zajlott le. A nagyszabású offenzíva előkészítése érdekében a PLA főparancsnoksága október végén és november elején erősítést küldött Kínából, ez volt a PVA második hulláma, amely Koreába indult. November vége felé 33 hadosztály ( ez 450.000 embernek felel meg) indult útnak Koreába, ezzel a létszámmal pedig mind Mao, mind Peng egy rendkívüli, ha nem egy végső győzelmet remélt az ENSZ erők felett. Habár az első hadjárat meglepetésként érte az amerikaiakat, MacArthur tábornok még mindig abban a hitben volt, hogy a Koreában lévő kínai haderők csak szimbolikus méretűek és vajmi keveset nyomnak a latba ahhoz, hogy Korea egyesítésébe effektíven beleszólhassanak. A CIA-vel együtt a Koreában állomásozó kínai erők létszámát 15-20.000 főre (!!!) becsülték, és azt hitték, hogy a feladatuk főként egy, a Yalu folyó mentén létrehozott védelmi vonal megtartása volt. Peng javaslata az volt Maonak, hogy az ENSZ csapatokat minél északra esőbb területeken, előre felállított csapdákba csalják bele, így meg fognak nyúlni az utánpótlási útvonalaik is, amelyeket így könnyűszerrel tudnak elvágni és felszámolni.

    A haditerv az volt, hogy az ENSZ erőkből meg kell semmisíteni 7-8 ezredet, mialatt a frontot megpróbálják kitolni a Pyongyang-Wonsan vasútvonalig, ami egy viszonylag nyertes pozíciót biztosított volna a kínai/észak-koreai erőknek a háború végkimenetele szempontjából. Mivel a PVA még mindig híján volt a megfelelő légi, tüzérségi és páncélos támogatásnak, így a vezetők továbbra is mozgó hadviselésben látták a soron következő hadműveleteket. November 17 és 20 között azt a látszatot keltve, hogy a kínai erők meggyengültek, a PVA visszavonulást színlelt, szinte teljesen minimálisra csökkentették a rádiós kommunikációt, de hogy mindezt "megkoronázzák", november 18.-án szabadon engedtek 103 hadifoglyot az ENSZ erőktől, akik aztán a sajátjaikhoz visszatérve azt a téves információt terjesztették, hogy a kínaiak kifogyóban vannak az élelemből és lőszerből, megkezdték a visszavonulást Kínába. Peng haditerve kiválóan működött: az ENSZ erők rohamtempóban haladtak előre észak felé. Az amerikai csapatok tanultak valamit a kínaiak taktikáiból, így például az amerikai I. Hadtest egy nagyon jó védelmet épített ki, amihez megfelelő tűzerővel is rendelkezett, valamint tanulván a kínaiak bekerítő manővereiből, az embereiket sokkal közelebb tartották egymáshoz, kevesebb esélyt adva az ellenséges erőknek arra, hogy zsebekbe zárják és felszámolják őket.

    Esett már szó róla másik cikkben, hogy az épp átdobott kínai katonák nem igazán voltak felkészítve a koreai télre, ez pedig nem a kínai vezetés nemtörődömsége miatt volt, hanem mert egész egyszerűen semmiféle információval nem rendelkeztek a koreai évszakokra jellemző időjárásokról. A 9. Hadseregcsoport, beleértve a 20., 26. és 27. hadseregeket, teljesen máshogyan volt felszerelve, mint ahogy a 0 fok alatti koreai telekre kellett volna, dél-kelet Kínában (ahonnan ők jöttek) ugyanis az ottani átlagos hőmérséklet 72 fahrenheit fok (22 celsius) volt, az indulásukkor 60 fahrenheit fok (15 celsius), majd két héttel később, mire megérkeztek Koreába, a hőmérséklet már bőven nulla fok alá csökkent. A 9. Hadseregcsoport is, mint sok másik, a Taiwan elleni invázióra volt felkészítve, így a vékony vászoncipők, a szteppelt pamut egyenruhák teljesen alkalmatlanok voltak a koreai téli hadjáratra. Nagyon sok katona gyorsan beteg lett Koreában, és képtelenek voltak tartani a tempót a napi 120 mérföldes (193km) menetekre, amelyek hegyeken és erdős területeken át vezettek. Az 58. hadosztályból csak a koreába érkezés utáni első héten 700 ember fagyott halálra...

A CHOSINI VÍZTÁROZÓ

    Korábbi cikkben már foglalkoztam részletesebben a témával, itt most csak pár mondat erejéig említjük meg, hiszen a 2. hadjáratba tartozik az esemény. November 27.-én , 2 nap halasztást követően a 9. Hadseregcsoport 100.000 emberrel körbezárta a víztározónál állomásozó amerikai erőket, és habár egymástól elvágta, és zsebekbe zárta az amerikai 1. és 7. Tengerészgyalogos hadosztályokat, (az 1.-t 3 külön katlanba is), egyik elvágott csoportot sem sikerült teljesen megsemmisítenüik. Az amerikaiak kiváló védelmi állásokat hoztak létre és még arra is futotta, hogy kiépítsenek egy ideiglenes kifutót a repülőknek, ezáltal is biztosítva a lőszer és téliruházat ellátásukat, valamint a sebesültjeik kimentését. November 29.-én az amerikaiak ellentámadásba mentek át, hogy kitörjenek a kínai gyűrűből, és összeszedjék a szétszóródott Bajtársaikat. Wang Xuedong, az első század, 172. ezredének, 58. hadosztálya, 20. hadseregének századosa úgy emlékezett vissza ezekre a napokra, ahol rendkívül intenzív csaták folytak oda és visszafele. Ezalatt a 3 nap alatt az ezrede rendkívül súlyos veszteségeket szenvedett, teljesen kifogytak a lőszerből, a napi élelmiszer fejadagoknak csak a felét kapták meg, miközben a hőmérséklet már -22 fokra esett le. A 9. Hadseregcsoport elégtelen és elkeserítően rossz felszereltsége egy kiváló lecke volt Maonak és a PVA felsővezetésének arra, hogy a jövőben a többi PVA erőnél ez már ne fordulhasson elő.

    December 1.-én az amerikai tengerészgyalogosok kitörtek a kínaiak gyűrűjéből és megkezdték a visszavonulást dél felé. Hiába üldözte és próbálta feltartóztatni őket a kínai 20. hadosztály, illetve kapott parancsot az üldözésre a 26. is, amely csak 15 mérföldre volt innen nem igazán jártak sikerrel, a csatározásokhoz sosem tudtak csatlakozni. December 12.-én az utolsó kínai blokádokat is áttörve az 1. Tengerészgyalogos hadosztály csatlakozott az amerikai 3. hadosztályhoz Hamheungnál (Hungnam), december 24.-én pedig a térségben lévő amerikai csapatokat sikerrel evakuálták Busanba. A 2. Kínai hadjárat ezzel pont Karácsony napján végetért.

A hungnami evakuálás, az amerikai katonákon kívül
koreai civileket is kimentettek

    Az alultáplált és rosszul felszerelt kínaiak még a körülmények ellenére is képesek voltak effektíven harcolni az Egyesült Nemzetek erői ellen, sőt, a víztározónál található frontvonalra képesek voltak még tüzérséget is felcipelni. Habár nem sikerült meggátolni az amerikaiak visszavonulását, sem egész ezredeket megsemmisíteni, a teljes frontvonalat 9 (!!!) nap alatt nyomták vissza a 38. szélességi fokig, miközben újra elfoglalták az északi fővárost, Pyongyangot. Emberéletben rendkívül nagy árat kelett fizetniük: összesen 80.000 főnyi veszteséget könyvelhettek el, amelyből, 30.700 volt harctéri és 50.000 főnyi nem harctéri sérülésekből adódó veszteség. a 9. Hadseregcsoport 3 hét alatt elveszítette teljes állámányának felét, 40.000 embert (ez 3 hadosztálynak felel meg), ennek túlnyomó többsége az időjárásnak köszönhetően veszett oda. December 17.-én a kimerült hadseregcsoportot visszarendelték Kínába. Kína annyi katonát küldött Koreába, amennyit a szállítási és ellátási rendszere csak elbírt. Mao szentül hitte,  hogy minden csatát a mozgó hadviselés elveinek megfelelően meg lehet vívni, ez pedig teljes egészében meghatározta a kínai katonai doktrínát a korai támadó hadjáratok során, 1950 őszétől 1951 kora tavaszáig. Ezek a nagyszabású mozgó hadviselési taktikák, mint például a bekerítés és a megsemmisítés, nagyon hatékonynak bizonyultak az első két nagy kínai offenzívában.

Az általam felhasznált forrás a cikkhez: Xiaobing Li: China's Battle for Korea 

Az 1951-es Tavaszi Hadjárat, 2. rész

 

TAVASZI OFFENZÍVA: A YALUTÓL SZÖULIG

    Kína valósággal sokkolta az Egyesült Nemzetek Parancsnokságát, amikor még 1950 novemberében elindította a legelső hatalmas offenzíváját a déli határon túl. Kora decemberre a PVA csapatok támadásai egészen a 38. szélességi fokig szorították vissza az arcvonalat, miközben a kommunista fővárost, Pyongyangot is visszafoglalták az amerikai/dél-koreai csapatoktól. 1951 januárjában a harmadik hadjárat már a 37. szélességi fokig nyomta vissza az Egyesült Nemzetek erőit, a kínai csapatok közben elfoglalták Szöult is, a déliek fővárosát. A kínaiak morálja az egekben volt, az eddig alkalmazott stratégiák sikert sikerre halmoztak, a cél pedig, hogy az ENSZ erőket végleg kiszorítsák a koreai félszigetről, ezen a ponton teljesen reálisnak tűnt. Ekkorra már 1951 januárjának végén megindult a 4. kínai offenzíva, majd ennek a végére (1951 tavasza) a koreában szolgáló kínai katonák létszáma elérte a 950.000 főt, beleértve 42 gyalogoshadosztályt, 8 tüzérségi hadosztályt, 4 légvédelmi hadosztályt, és 4 tankhadosztályt.

PVA katonák átkelése a Yalu folyón

    Ez az első 4 kínai offenzíva formálta és fektette le az Ötödik Hadjárat vagy másnéven a Tavaszi Offenzíva alapjait. Ebben a fejezetben a PVA által alkalmazott haditerveket és azok előkészületeit, a szervezeti felépítést és a kivitelezést, a taktikai döntéseket, a kommunikációt, a harc közben felmerülő problémás helyzetek megoldását és a Kínai Önkéntes Haderő teljesítményét fogjuk górcső alá venni. A kezdetben bevetett taktikák mind a polgárháború éveiből származtak, amelykben masszív élő-hullám rohamokat vetettek be a jól beásott (és amúgy igen hatékonyan védekező) nacionalista csapatok ellen. A Koreai Háborúban a PVA ugyanezeket a taktikákat vetette be az ENSZ erők ellen: tömegrohamokkal, oldalba támadásokkal, éjszakai rajtaütésekkel, közelharccal és teljes bekerítésekkel próbálták meg ellensúlyozni az ENSZ erők rendkívül fenyegető tüzérségi erejét (és a sajátjuk szinte teljes hiányát).

A PARANCSNOKI LÁNC

    A PVA parancsnoki láncolata 1950 októberében alakult ki, és az egész koreai háború alatt végig ez a formája maradt fent, miközben Mao Pekingből gyakorolta az operatív irányítást. A hadműveletek központjában Mao a PVA főparancsnokságának küldött táviratok segítségével hozta meg a stratégiai döntéseket és a hadjárati terveket. Peng Dehuai és vezérkara Mao terveit hajtotta végre az egyes hadműveletek testre szabásával, az erők szervezésével és a haditervek végrehajtásával, majd napi jelentéseket küldött Maónak a frontvonal-beli eseményekről.

Mao és Peng

    Peng részletes utasításokat adott ki a hadseregparancsnokoknak, és később, a Tavaszi Hadjárat során már direkt kapcsolatot építettek ki a PVA főhadiszállása és a hadseregparancsnokságok között. Amikor a hadseregparancsnokok később utasították hadosztályaikat a küldetések végrehajtására, az új parancsnoki lánc a gyakorlatban nem igazán működött, mert inkább személyiségvezéreltnek bizonyult. Az 1951 tavaszán a Tavaszi Hadjárat során többször is előfordult, hogy egy-egy parancsnok elvesztette a kapcsolatot felettesével, és a parancsnoki lánc megszakadt. Mao és Peng kapcsolata nem éppen volt felhőtlen, ez pedig sajnos rányomta a bélyegét a különböző hadműveletekre is: annak ellenére, hogy Mao minden nap kézhez kapta Peng jelentéseit és terveit, folyamatosan, gyakran hirtelen megváltoztatta vagy módosította Peng terveit, természetesen mindezt a koreai PVA parancsnokság rovására. Peng megközelítése a Koreai Háború egészéhez Maóéhoz képest kifejezetten óvatos és konzervatív volt, és vitathatatlanul reálisabb is. Mao a politikai doktrínákat a stratégiai realitások fölé helyezve arra kényszerítette Penget, hogy egyik támadó hadjáratot a másik után indítsa el az ENSZ erők ellen. Annak ellenére, hogy Mao több mint húszéves tapasztalattal rendelkezett a harctéri hadjáratok tervezésében, Mao Pengnek adott utasításai csak nagyon kevés önálló kezdeményezést engedtek a PVA parancsnokságának, ez pedig később megbosszulta magát.

    Bár Mao uralta a hadműveleti tervezést, és komolyan vette főparancsnoki szerepét, a PLA és a PVA sohasem iktatott be egy olyan vezetési és irányítási doktrínát, amely megfelelt volna egy modern háború követelményeinek. A kínai tisztek között a parancstovábbítási rendszer továbbra is a közvetlen személyes kapcsolatokon keresztül működött, semmint a hivatalos papír formájú vagy más módokon, ez pedig jelentősen rontotta a parancsok továbbítását, és azok szó szerinti megőrzésének minőségét. A PVA-n belül a parancsnokok közötti személyes kapcsolatok sokat számítottak, és Peng minden alkalommal frusztrált lett, amikor Mao irreális terveit a hadseregcsoport- és hadseregparancsnokok szoros ellenőrzése és személyes támogatása nélkül próbálta végrehajtani.

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

    1950. október 25-től november 7-ig a kínai erők a Mao és Peng által tervezett védekező hadjárat helyett folyamatos rajtaütésekkel támadták az ENSZ-erőket. Mao terve azon a feltételezésen alapult, hogy az Észak-Koreai Néphadsereg meg tudja védeni Phenjant és lelassítja az ENSZ csapatok észak felé irányuló támadását. Ekkor az Észak-Koreai Néphadsereg (North Korean People's Army, a továbbiakban csak NKPA) összesen 250.000 emberrel rendelkezett, beleértve 9 gyalogoshadosztályt és egy harckocsihadosztályt Észak-Koreában, valamint 9 éppen kiképzés alatt álló hadosztályt Mandzsúriában és további 9 gyalogoshadosztály maradványait Dél-Koreában. Egy hatékony védelem kiépítése az NKPA által ellenőrzött területeken lehetővé tette volna, hogy a PVA ebből kifolyólag előnyt kovácsoljon magának és megvethesse a lábát Észak-Koreában, hogy megállítsa az ENSZ-erők észak felé irányuló támadását. Az ellenséges erők bárminemű megtámadása vagy egyáltalán bármilyen támadó hadjárat indítása soha nem volt sem Mao, sem Peng fő célja, de a Kim Il-sunggal október 21-én tartott találkozón Peng Dehuai rájött, hogy a kínai hírszerzés minden volt, csak pontos nem, legalább két-három nappal később futottak be az üzenetek, ez pedig lehetetlenné tette számára Mao tervének végrehajtását a 40. szélességi kör védelmére.

PVA katonák még 1950 októberében, Szöul elfoglalásakor

    Ekkorra ugyanis az ENSZ erők már olyan mélyen nyomultak be északra, hogy október 19-én az NKPA-t kiverték Pyongyangból és a teljes kommunista védelem összeomlott Észak-Korea területén. Kim Il-sung nagyjából 50.000 NKPA katonával tudta a kommunikációt fenntartani, ennek köszönhetően pedig a kínai hadosztályoknak lehetetlennek bizonyult a kiadott feladat, hogy a Yalu folyótól délre 193-290km-re eső védelmi állásaikat időben elfoglalhassák. A kínaiak kezére játszott viszont az a tény, hogy az amerikai felderítőket sikeresen kijátszották, így nagyjából fogalmuk sem volt az ENSZ csapatoknak arról, hogy Észak-Koreában 2 hétig hatékonyan maradt rejtve nagyjából 300.000 PVA katona. Ennek köszönhetően Mao vérszemet kapott, és az eddigi védelmi stratégiát villámgyorsan támadásba vitte át, arra alapozva, hogy a meglepetés erejével jócskán meggyengíthetik az amerikai/dél-koreai erőket, mielőtt még azok további utánpótlásokat hozhatnának. 

    A PVA által indított Első Hadjárat, amely 1950 október 25-től november 7-ig tartott, nem volt jól megtervezve, mivel az ENSZ-erők sokkal gyorsabban mozogtak és sokkal északabbra jutottak el, mint amire a kínaiak számítottak. A négy kínai hadsereg frontális ütközeteket vívott a Koreai Köztársaság 1., 6. és 8. hadosztályával, valamint az USA 1. lovashadosztályával. Az első hadjárat során a PVA parancsnoksága 120.000-150.000 embert összpontosított a Chongcheon-gang folyótól északra fekvő területre, 50.000 ENSZ-katonával szemben a kínaiak pedig három az egyhez számbeli fölényt képviseltek. A PVA a PLA által a kínai polgárháború alatt tökéletesített harci taktikákat alkalmazta, mint például a meglepetésszerű támadásokat, az ellenséges egységek szétválasztására szolgáló útakadályokat és az éjszakai támadásokat, hogy ezzel is kompenzálják azt az elsöprő kézifegyver és tüzérségi tűzerőt, amellyel az ENSZ csapatok rendelkeztek. Ennek ellenére a PVA nem érte el azon a célját, hogy a hadjárat során legalább két ROK-hadosztályt kiiktasson.

    Az amerikaiakkal való első találkozás csupán a véletlen műve volt, amikor a kínai 39. hadsereg megtámadta Unsont, abban a hitben, hogy azt dél-koreai erők védik. A kínaiak csak a kibontakozó sziluettekből jöttek rá, hogy itt már amerikai erőkkel fognak szembeszállni, őket viszont teljesen felkészületlenül érte a kínaiak megjelenése: jópáran azt hitték, hogy dél-koreai erősítés érkezik, ennek köszönhetően meg is próbáltak kezet rázni a közeledő kínaiakkal. A november 1-től 4-ig tartó ütközetben az USA 6. lovasezrede és a Koreai Köztársaság 12. ezrede az 1. hadosztályból igencsak megtizedelődött, 2000 fős veszteséget könyvelhettek el az ütközet végére.

Amerikai katonák az Unson-i ütközet után

    Nem kellett sokat várni az első nagy volumenű ütközetre, 1950 november 27-én a chosini víztározónál 120.000 kínai katona zúdult az ott állomásozó amerikaiak nyakába. Dacára annak, hogy az amerikaiak keményen állták a sarat, és odacsaptak mindennel ami csak a kelléktárukban volt, december 2-ra Sihung-ni elesett, ezzel pedig a víztározóért folytatott ütközet végetért. A chosini víztározóért folytatott csatáról már írtam egy két részes cikkben, akit bővebben érdekel, az alábbi linkeken találja meg őket:

1. cikk: https://ghostdivision74h.blogspot.com/2025/02/csata-chosin-i-viztarozoert-1-resz.html
2. cikk: https://ghostdivision74h.blogspot.com/2025/03/csata-chosin-i-viztarozoert-befejezo.html

    A chosini csata végeztével a kínai vezetés teljes örömmámorban úszott, és dacára a rendkívül durva veszteségeiknek (és hogy az amerikai X. hadtestnek mégis sikerült egérutat nyernie), győzelemként könyvelték el az ütközetet, és az első hadjáratot is.

Mindannyian készenálltak a következő, nagyszabású offenzívára.

Az általam felhasznált forrás a cikkhez: Xiaobing Li: China's Battle for Korea