AZ AMERIKAI HÁBORÚS STRATÉGIA MÓDOSULÁSA ÉS A KÍNAI VEZETÉS ÚJ IRÁNYELVE: TÁRGYALÁSOK A HARCOK FOLYTATÁSA MELLETT
A Koreai Háborúba való belépés óta a PVA 5 folyamatos hadjáratot vitt végbe az ENSZ erők ellen. Az 1. és 2. után az ENSZ erőket a 38. szélességi foghoz szorították vissza és még azon túl is, végérvényesen megváltoztatva a Koreai háború kimenetelét. A 3. hadjárattól kezdve mindkét fél kialakította a saját vonalait, és egy oda-vissza menő, amolyan fűrészeléshez hasonló módon ment az adok-kapok a 37. és a 38. szélességi fokok között. Felismervén, hogy a PVA rendkívüli nehézségekbe ütközött a logisztikai feladatok kapcsán, az ENSZ erők minden fegyvernemet koncentrálva indítottak meg az egész vonalon egy ellenlökést, épp akkor, amikorra a PVA és a KPA épphogy elkezdte a csapatai átszervezését. Ennek köszönhetően ezeket a lépéseket fel kellett függeszteni, és átmenni védekezésbe, ez volt a 4. kínai hadjárat.
Mivel az erősítések és az anyagi utánpótlás terén semmiféle javulás nem történt, a PVA a szilárd védelem és a hadműveleti szintű ellentámadások együttes alkalmazásával, valamint a teljes arcvonalra kiterjedő, átfogó védelmi intézkedések révén igyekezett időt és elégséges teret nyerni. A Koreai Néphadsereggel együttműködve 87 napon át kemény harcokat vívott, hogy megállítsa az ENSZ-erők előrenyomulását a 38. szélességi körtől délre és északra fekvő térségekben, miközben biztosította a második lépcsőben érkező csapatok felvonulását és gyülekezését a 38. szélességi kör térségében. Az 5. hadjárat során a Kínai Népi Önkéntes Hadsereg (PVA) a második hullámban érkezett csapatait alkalmazva főerőként, nem kevesebb, mint tizenegy hadtestet összevonva, és a Koreai Néphadsereg négy hadtestével együttműködve, két egymást követő szakaszban indított támadó hadműveleteket a nyugati és a keleti arcvonalon egyaránt. A harcok során a 38. szélességi körtől délre fekvő területek felé nyomultak előre, átlagosan 60–70 kilométer mélységben, és az ENSZ-erőket a Szöul és Hanjangbu közötti térségig szorították vissza.
Amikor a Kínai Népi Önkéntes Hadsereg befejezte az ötödik hadjáratot, és megkezdte főerőinek visszavonását a 38. szélességi körtől északra, pihenés és átszervezés céljából, az ENSZ-erők ismét átfogó ellentámadásba lendültek. Ennek következtében a kínai és észak-koreai csapatok kénytelenek voltak főerőiket az ellentámadás feltartóztatására bevetni. 1951 júniusának közepére a kínai erőknek sikerült megállítaniuk az ENSZ-csapatok előrenyomulását a 38. szélességi körtől északra és délre fekvő térségekben, és a frontvonal lassan, de fokozatosan megszilárdult. Hogy a két hadban álló felek mindegyike a maga számára előnyös feltételeket próbáljon kiharcolni, mindkét oldalon folytatódott az erősítésre küldött élő és nyersanyag felhalmozása. 1951 júniusára immáron olyan mértékű haderő állt a frontvonal két oldalán, amely nagyságrendekkel nagyobb volt, mint ami 1950 októberében bevetésre került.
Az amerikaiak a személyi állományt 420.000 főről 690.000 főre, a Kínai és az Észak-Koreai haderő pedig 400.000 főről 1.200.000 főre duzzadt (lebontva, a kínaiak a kezdeti 300.000 főről 700.000 főre, az észak-koreaiak pedig 110.000 főről 340.000 főre növelték a bevethető haderőt). Ennek függvényében tényként kezelhetjük azt az információt, hogy a kínai és észak-koreai csapatok 1,6:1 arányban élveztek létszámbeli fölényt az ENSZ erőkkel szemben, azonban a fegyverzetük elavultsága (illetve a megfelelő fegyverek hiánya) egy meglehetősen extrém, hátrányos helyzetbe juttatta őket. Az ENSZ-erők ugyanakkor abszolút fölényt élveztek a fegyverzet és a haditechnika terén, valamint az egész hadszíntéren uralták a légteret és a tengereket. Mindezek ellenére létszámuk nem bizonyult elegendőnek, és a csapatok megerősítése is nehézségekbe ütközött. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy maguk az amerikaiak is elismerték: "Legnagyobb gyengeségünk éppen a szárazföldi erőkben keresendő." Az amerikai gyalogság harcértéke viszonylag alacsony volt, a katonák morálja meggyengült, és belefáradtak az elhúzódó háborúba.
A PVA ezzel szemben teljes erőfölényt élvezett, amely az élőerőt illeti: a katonái rendkívül bátran küzdöttek és magas harci morált tudhattak magukénak, és habár az ENSZ erők ellen sok kudarc is érte őket, folyamatosan könyvelhettek el sikereket, dacára a nem túl modern fegyverzetnek és a nagyon korlátozott tüzérségi támogatásnak. Sajnos a légierő és a haditengerészet támogatásának hiánya meglehetősen extrém helyzetek elé állította a PVA katonáit, így pedig képtelenek voltak olyan arányú élőerő veszteséget okozni az amerikai és brit csapatoknak, hogy az a háború (nekik kedvező) kimenetelére hatással legyen.
A folyamatos csatározások 1951 májusa és júniusa között mindkét fél számára világossá tették, hogy a meglehetősen kiegyenlített erőviszonyoknak köszönhetően egyik fél sem képes belátható időn belül a másikra döntő csapást mérni.Így 1951 júniusának közepére a 38. szélességi kör térségében egy olyan hadászati patthelyzet alakult ki, amelyből egyik fél sem tudott kitörni.
Az általam felhasznált forrás a cikkhez: Department of Foreign Military Studies, Academy of Military Science: The War to Resist US Aggression and Aid Korea
Mivel az erősítések és az anyagi utánpótlás terén semmiféle javulás nem történt, a PVA a szilárd védelem és a hadműveleti szintű ellentámadások együttes alkalmazásával, valamint a teljes arcvonalra kiterjedő, átfogó védelmi intézkedések révén igyekezett időt és elégséges teret nyerni. A Koreai Néphadsereggel együttműködve 87 napon át kemény harcokat vívott, hogy megállítsa az ENSZ-erők előrenyomulását a 38. szélességi körtől délre és északra fekvő térségekben, miközben biztosította a második lépcsőben érkező csapatok felvonulását és gyülekezését a 38. szélességi kör térségében. Az 5. hadjárat során a Kínai Népi Önkéntes Hadsereg (PVA) a második hullámban érkezett csapatait alkalmazva főerőként, nem kevesebb, mint tizenegy hadtestet összevonva, és a Koreai Néphadsereg négy hadtestével együttműködve, két egymást követő szakaszban indított támadó hadműveleteket a nyugati és a keleti arcvonalon egyaránt. A harcok során a 38. szélességi körtől délre fekvő területek felé nyomultak előre, átlagosan 60–70 kilométer mélységben, és az ENSZ-erőket a Szöul és Hanjangbu közötti térségig szorították vissza.
Amikor a Kínai Népi Önkéntes Hadsereg befejezte az ötödik hadjáratot, és megkezdte főerőinek visszavonását a 38. szélességi körtől északra, pihenés és átszervezés céljából, az ENSZ-erők ismét átfogó ellentámadásba lendültek. Ennek következtében a kínai és észak-koreai csapatok kénytelenek voltak főerőiket az ellentámadás feltartóztatására bevetni. 1951 júniusának közepére a kínai erőknek sikerült megállítaniuk az ENSZ-csapatok előrenyomulását a 38. szélességi körtől északra és délre fekvő térségekben, és a frontvonal lassan, de fokozatosan megszilárdult. Hogy a két hadban álló felek mindegyike a maga számára előnyös feltételeket próbáljon kiharcolni, mindkét oldalon folytatódott az erősítésre küldött élő és nyersanyag felhalmozása. 1951 júniusára immáron olyan mértékű haderő állt a frontvonal két oldalán, amely nagyságrendekkel nagyobb volt, mint ami 1950 októberében bevetésre került.
Az amerikaiak a személyi állományt 420.000 főről 690.000 főre, a Kínai és az Észak-Koreai haderő pedig 400.000 főről 1.200.000 főre duzzadt (lebontva, a kínaiak a kezdeti 300.000 főről 700.000 főre, az észak-koreaiak pedig 110.000 főről 340.000 főre növelték a bevethető haderőt). Ennek függvényében tényként kezelhetjük azt az információt, hogy a kínai és észak-koreai csapatok 1,6:1 arányban élveztek létszámbeli fölényt az ENSZ erőkkel szemben, azonban a fegyverzetük elavultsága (illetve a megfelelő fegyverek hiánya) egy meglehetősen extrém, hátrányos helyzetbe juttatta őket. Az ENSZ-erők ugyanakkor abszolút fölényt élveztek a fegyverzet és a haditechnika terén, valamint az egész hadszíntéren uralták a légteret és a tengereket. Mindezek ellenére létszámuk nem bizonyult elegendőnek, és a csapatok megerősítése is nehézségekbe ütközött. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy maguk az amerikaiak is elismerték: "Legnagyobb gyengeségünk éppen a szárazföldi erőkben keresendő." Az amerikai gyalogság harcértéke viszonylag alacsony volt, a katonák morálja meggyengült, és belefáradtak az elhúzódó háborúba.
A PVA ezzel szemben teljes erőfölényt élvezett, amely az élőerőt illeti: a katonái rendkívül bátran küzdöttek és magas harci morált tudhattak magukénak, és habár az ENSZ erők ellen sok kudarc is érte őket, folyamatosan könyvelhettek el sikereket, dacára a nem túl modern fegyverzetnek és a nagyon korlátozott tüzérségi támogatásnak. Sajnos a légierő és a haditengerészet támogatásának hiánya meglehetősen extrém helyzetek elé állította a PVA katonáit, így pedig képtelenek voltak olyan arányú élőerő veszteséget okozni az amerikai és brit csapatoknak, hogy az a háború (nekik kedvező) kimenetelére hatással legyen.
A folyamatos csatározások 1951 májusa és júniusa között mindkét fél számára világossá tették, hogy a meglehetősen kiegyenlített erőviszonyoknak köszönhetően egyik fél sem képes belátható időn belül a másikra döntő csapást mérni.Így 1951 júniusának közepére a 38. szélességi kör térségében egy olyan hadászati patthelyzet alakult ki, amelyből egyik fél sem tudott kitörni.
Az általam felhasznált forrás a cikkhez: Department of Foreign Military Studies, Academy of Military Science: The War to Resist US Aggression and Aid Korea
