Az 1951-es Tavaszi Hadjárat, 2. rész

 

TAVASZI OFFENZÍVA: A YALUTÓL SZÖULIG

    Kína valósággal sokkolta az Egyesült Nemzetek Parancsnokságát, amikor még 1950 novemberében elindította a legelső hatalmas offenzíváját a déli határon túl. Kora decemberre a PVA csapatok támadásai egészen a 38. szélességi fokig szorították vissza az arcvonalat, miközben a kommunista fővárost, Pyongyangot is visszafoglalták az amerikai/dél-koreai csapatoktól. 1951 januárjában a harmadik hadjárat már a 37. szélességi fokig nyomta vissza az Egyesült Nemzetek erőit, a kínai csapatok közben elfoglalták Szöult is, a déliek fővárosát. A kínaiak morálja az egekben volt, az eddig alkalmazott stratégiák sikert sikerre halmoztak, a cél pedig, hogy az ENSZ erőket végleg kiszorítsák a koreai félszigetről, ezen a ponton teljesen reálisnak tűnt. Ekkorra már 1951 januárjának végén megindult a 4. kínai offenzíva, majd ennek a végére (1951 tavasza) a koreában szolgáló kínai katonák létszáma elérte a 950.000 főt, beleértve 42 gyalogoshadosztályt, 8 tüzérségi hadosztályt, 4 légvédelmi hadosztályt, és 4 tankhadosztályt.

PVA katonák átkelése a Yalu folyón

    Ez az első 4 kínai offenzíva formálta és fektette le az Ötödik Hadjárat vagy másnéven a Tavaszi Offenzíva alapjait. Ebben a fejezetben a PVA által alkalmazott haditerveket és azok előkészületeit, a szervezeti felépítést és a kivitelezést, a taktikai döntéseket, a kommunikációt, a harc közben felmerülő problémás helyzetek megoldását és a Kínai Önkéntes Haderő teljesítményét fogjuk górcső alá venni. A kezdetben bevetett taktikák mind a polgárháború éveiből származtak, amelykben masszív élő-hullám rohamokat vetettek be a jól beásott (és amúgy igen hatékonyan védekező) nacionalista csapatok ellen. A Koreai Háborúban a PVA ugyanezeket a taktikákat vetette be az ENSZ erők ellen: tömegrohamokkal, oldalba támadásokkal, éjszakai rajtaütésekkel, közelharccal és teljes bekerítésekkel próbálták meg ellensúlyozni az ENSZ erők rendkívül fenyegető tüzérségi erejét (és a sajátjuk szinte teljes hiányát).

A PARANCSNOKI LÁNC

    A PVA parancsnoki láncolata 1950 októberében alakult ki, és az egész koreai háború alatt végig ez a formája maradt fent, miközben Mao Pekingből gyakorolta az operatív irányítást. A hadműveletek központjában Mao a PVA főparancsnokságának küldött táviratok segítségével hozta meg a stratégiai döntéseket és a hadjárati terveket. Peng Dehuai és vezérkara Mao terveit hajtotta végre az egyes hadműveletek testre szabásával, az erők szervezésével és a haditervek végrehajtásával, majd napi jelentéseket küldött Maónak a frontvonal-beli eseményekről.

Mao és Peng

    Peng részletes utasításokat adott ki a hadseregparancsnokoknak, és később, a Tavaszi Hadjárat során már direkt kapcsolatot építettek ki a PVA főhadiszállása és a hadseregparancsnokságok között. Amikor a hadseregparancsnokok később utasították hadosztályaikat a küldetések végrehajtására, az új parancsnoki lánc a gyakorlatban nem igazán működött, mert inkább személyiségvezéreltnek bizonyult. Az 1951 tavaszán a Tavaszi Hadjárat során többször is előfordult, hogy egy-egy parancsnok elvesztette a kapcsolatot felettesével, és a parancsnoki lánc megszakadt. Mao és Peng kapcsolata nem éppen volt felhőtlen, ez pedig sajnos rányomta a bélyegét a különböző hadműveletekre is: annak ellenére, hogy Mao minden nap kézhez kapta Peng jelentéseit és terveit, folyamatosan, gyakran hirtelen megváltoztatta vagy módosította Peng terveit, természetesen mindezt a koreai PVA parancsnokság rovására. Peng megközelítése a Koreai Háború egészéhez Maóéhoz képest kifejezetten óvatos és konzervatív volt, és vitathatatlanul reálisabb is. Mao a politikai doktrínákat a stratégiai realitások fölé helyezve arra kényszerítette Penget, hogy egyik támadó hadjáratot a másik után indítsa el az ENSZ erők ellen. Annak ellenére, hogy Mao több mint húszéves tapasztalattal rendelkezett a harctéri hadjáratok tervezésében, Mao Pengnek adott utasításai csak nagyon kevés önálló kezdeményezést engedtek a PVA parancsnokságának, ez pedig később megbosszulta magát.

    Bár Mao uralta a hadműveleti tervezést, és komolyan vette főparancsnoki szerepét, a PLA és a PVA sohasem iktatott be egy olyan vezetési és irányítási doktrínát, amely megfelelt volna egy modern háború követelményeinek. A kínai tisztek között a parancstovábbítási rendszer továbbra is a közvetlen személyes kapcsolatokon keresztül működött, semmint a hivatalos papír formájú vagy más módokon, ez pedig jelentősen rontotta a parancsok továbbítását, és azok szó szerinti megőrzésének minőségét. A PVA-n belül a parancsnokok közötti személyes kapcsolatok sokat számítottak, és Peng minden alkalommal frusztrált lett, amikor Mao irreális terveit a hadseregcsoport- és hadseregparancsnokok szoros ellenőrzése és személyes támogatása nélkül próbálta végrehajtani.

AZ ELSŐ TALÁLKOZÁS

    1950. október 25-től november 7-ig a kínai erők a Mao és Peng által tervezett védekező hadjárat helyett folyamatos rajtaütésekkel támadták az ENSZ-erőket. Mao terve azon a feltételezésen alapult, hogy az Észak-Koreai Néphadsereg meg tudja védeni Phenjant és lelassítja az ENSZ csapatok észak felé irányuló támadását. Ekkor az Észak-Koreai Néphadsereg (North Korean People's Army, a továbbiakban csak NKPA) összesen 250.000 emberrel rendelkezett, beleértve 9 gyalogoshadosztályt és egy harckocsihadosztályt Észak-Koreában, valamint 9 éppen kiképzés alatt álló hadosztályt Mandzsúriában és további 9 gyalogoshadosztály maradványait Dél-Koreában. Egy hatékony védelem kiépítése az NKPA által ellenőrzött területeken lehetővé tette volna, hogy a PVA ebből kifolyólag előnyt kovácsoljon magának és megvethesse a lábát Észak-Koreában, hogy megállítsa az ENSZ-erők észak felé irányuló támadását. Az ellenséges erők bárminemű megtámadása vagy egyáltalán bármilyen támadó hadjárat indítása soha nem volt sem Mao, sem Peng fő célja, de a Kim Il-sunggal október 21-én tartott találkozón Peng Dehuai rájött, hogy a kínai hírszerzés minden volt, csak pontos nem, legalább két-három nappal később futottak be az üzenetek, ez pedig lehetetlenné tette számára Mao tervének végrehajtását a 40. szélességi kör védelmére.

PVA katonák még 1950 októberében, Szöul elfoglalásakor

    Ekkorra ugyanis az ENSZ erők már olyan mélyen nyomultak be északra, hogy október 19-én az NKPA-t kiverték Pyongyangból és a teljes kommunista védelem összeomlott Észak-Korea területén. Kim Il-sung nagyjából 50.000 NKPA katonával tudta a kommunikációt fenntartani, ennek köszönhetően pedig a kínai hadosztályoknak lehetetlennek bizonyult a kiadott feladat, hogy a Yalu folyótól délre 193-290km-re eső védelmi állásaikat időben elfoglalhassák. A kínaiak kezére játszott viszont az a tény, hogy az amerikai felderítőket sikeresen kijátszották, így nagyjából fogalmuk sem volt az ENSZ csapatoknak arról, hogy Észak-Koreában 2 hétig hatékonyan maradt rejtve nagyjából 300.000 PVA katona. Ennek köszönhetően Mao vérszemet kapott, és az eddigi védelmi stratégiát villámgyorsan támadásba vitte át, arra alapozva, hogy a meglepetés erejével jócskán meggyengíthetik az amerikai/dél-koreai erőket, mielőtt még azok további utánpótlásokat hozhatnának. 

    A PVA által indított Első Hadjárat, amely 1950 október 25-től november 7-ig tartott, nem volt jól megtervezve, mivel az ENSZ-erők sokkal gyorsabban mozogtak és sokkal északabbra jutottak el, mint amire a kínaiak számítottak. A négy kínai hadsereg frontális ütközeteket vívott a Koreai Köztársaság 1., 6. és 8. hadosztályával, valamint az USA 1. lovashadosztályával. Az első hadjárat során a PVA parancsnoksága 120.000-150.000 embert összpontosított a Chongcheon-gang folyótól északra fekvő területre, 50.000 ENSZ-katonával szemben a kínaiak pedig három az egyhez számbeli fölényt képviseltek. A PVA a PLA által a kínai polgárháború alatt tökéletesített harci taktikákat alkalmazta, mint például a meglepetésszerű támadásokat, az ellenséges egységek szétválasztására szolgáló útakadályokat és az éjszakai támadásokat, hogy ezzel is kompenzálják azt az elsöprő kézifegyver és tüzérségi tűzerőt, amellyel az ENSZ csapatok rendelkeztek. Ennek ellenére a PVA nem érte el azon a célját, hogy a hadjárat során legalább két ROK-hadosztályt kiiktasson.

    Az amerikaiakkal való első találkozás csupán a véletlen műve volt, amikor a kínai 39. hadsereg megtámadta Unsont, abban a hitben, hogy azt dél-koreai erők védik. A kínaiak csak a kibontakozó sziluettekből jöttek rá, hogy itt már amerikai erőkkel fognak szembeszállni, őket viszont teljesen felkészületlenül érte a kínaiak megjelenése: jópáran azt hitték, hogy dél-koreai erősítés érkezik, ennek köszönhetően meg is próbáltak kezet rázni a közeledő kínaiakkal. A november 1-től 4-ig tartó ütközetben az USA 6. lovasezrede és a Koreai Köztársaság 12. ezrede az 1. hadosztályból igencsak megtizedelődött, 2000 fős veszteséget könyvelhettek el az ütközet végére.

Amerikai katonák az Unson-i ütközet után

    Nem kellett sokat várni az első nagy volumenű ütközetre, 1950 november 27-én a chosini víztározónál 120.000 kínai katona zúdult az ott állomásozó amerikaiak nyakába. Dacára annak, hogy az amerikaiak keményen állták a sarat, és odacsaptak mindennel ami csak a kelléktárukban volt, december 2-ra Sihung-ni elesett, ezzel pedig a víztározóért folytatott ütközet végetért. A chosini víztározóért folytatott csatáról már írtam egy két részes cikkben, akit bővebben érdekel, az alábbi linkeken találja meg őket:

1. cikk: https://ghostdivision74h.blogspot.com/2025/02/csata-chosin-i-viztarozoert-1-resz.html
2. cikk: https://ghostdivision74h.blogspot.com/2025/03/csata-chosin-i-viztarozoert-befejezo.html

    A chosini csata végeztével a kínai vezetés teljes örömmámorban úszott, és dacára a rendkívül durva veszteségeiknek (és hogy az amerikai X. hadtestnek mégis sikerült egérutat nyernie), győzelemként könyvelték el az ütközetet, és az első hadjáratot is.

Mindannyian készenálltak a következő, nagyszabású offenzívára.

Az általam felhasznált forrás a cikkhez: Xiaobing Li: China's Battle for Korea