Ha van valami, amely bármely oldalt szemlélve ki tud akasztani a hadtörténelemet tanulmányozva, az a felsővezetés ostoba, gőgös vagy épp tudatlan hozzáállása az adott harci helyzethez és az ebből kifolyólag keletkező magas száma az elesett katonáknak. Korábban már írtam róla a Koreai háborút bevezető cikkekben, hogy a kínaiak hirtelen részvételi szándéka több ponton is problémákba ütközött, ehhez ajánlom elolvasni egy korábbi cikkemet, ha valaki lemaradt volna róla: https://ghostdivision74h.blogspot.com/2024/01/koreai-haboru-3-hadsereg-allapota-1950.html
Az, hogy a kínaiak részvételi szándéka jogos volt avagy sem, több ponton képezheti egy vita tárgyát, az viszont vitán felül áll, hogy a Kínai Kommunista Párton belül voltak páran, akiknek teljesen elmentek otthonról, amikor komolyan gondolták azt a tényt, hogy Kínai éghajlatra való vékonyabb téliruházatban dobnak át egész hadosztályokat a köztudottan durva koreai télbe. Voltak persze szép számmal olyan katonák is, akiket még nyári ruházatban küldtek át Koreába. Világos, hogy a háború hirtelen jött, és gyorsan kellett reagálni, de ez a fajta hozáállás mindenféle józan gondolkodást nélkülöz. Így járt Song Shilun parancsnok 9. Hadteste is, akiket ráadásul Dél-Kínán belülről, elsőként dobtak át a Yalu folyón az Egyesült Nemzetek haderőinek megállítása érdekében. A polgárháború alatt zajló Huaihai hadjárat elit hadosztályának számító 9. Hadtest 120.000 fővel lépett Korea területére, ezt megelőzően jelentős feltöltésen estek át, többek között két teljes, volt nacionalista hadosztállyal is, akik a polgárháborúban megadták magukat. Ezeket amúgy a kommunista vezetés előszeretettel küldte be a Koreai háború darálóiba, nem csak azért, mert szívósan helytálltak, hanem hogy később az osztályellenségeknek minősített hozzájuk hasonló elemekből minél kevesebb térjen vissza Kínába. Persze volt is később csodálkozás, hogy a rengeteg fogságba esett vagy magát megadó PVA katona miért inkább Taiwanra kérte az elhelyezését és nem a Kínai Népköztársaságba. Azon a napon, amikor a 9. PVA hadtest átlépte a koreai határt, 700 ember szenvedett azonnali, kisebb-nagyobb fagyási sérüléseket, a szállítójárműveik nagyrészét pedig elpusztította az Egyesült Nemzetek légiereje. Sok beszámolót lehet találni arról, hogy az útközben fagyási sérüléseket szenvedett, félig már haldokló kínai katonák utolsó erejükkel csak simán kikúsztak az út szélére, hogy az utánuk masírozó bajtársaiknak utat nyissanak.
Az, hogy a kínaiak részvételi szándéka jogos volt avagy sem, több ponton képezheti egy vita tárgyát, az viszont vitán felül áll, hogy a Kínai Kommunista Párton belül voltak páran, akiknek teljesen elmentek otthonról, amikor komolyan gondolták azt a tényt, hogy Kínai éghajlatra való vékonyabb téliruházatban dobnak át egész hadosztályokat a köztudottan durva koreai télbe. Voltak persze szép számmal olyan katonák is, akiket még nyári ruházatban küldtek át Koreába. Világos, hogy a háború hirtelen jött, és gyorsan kellett reagálni, de ez a fajta hozáállás mindenféle józan gondolkodást nélkülöz. Így járt Song Shilun parancsnok 9. Hadteste is, akiket ráadásul Dél-Kínán belülről, elsőként dobtak át a Yalu folyón az Egyesült Nemzetek haderőinek megállítása érdekében. A polgárháború alatt zajló Huaihai hadjárat elit hadosztályának számító 9. Hadtest 120.000 fővel lépett Korea területére, ezt megelőzően jelentős feltöltésen estek át, többek között két teljes, volt nacionalista hadosztállyal is, akik a polgárháborúban megadták magukat. Ezeket amúgy a kommunista vezetés előszeretettel küldte be a Koreai háború darálóiba, nem csak azért, mert szívósan helytálltak, hanem hogy később az osztályellenségeknek minősített hozzájuk hasonló elemekből minél kevesebb térjen vissza Kínába. Persze volt is később csodálkozás, hogy a rengeteg fogságba esett vagy magát megadó PVA katona miért inkább Taiwanra kérte az elhelyezését és nem a Kínai Népköztársaságba. Azon a napon, amikor a 9. PVA hadtest átlépte a koreai határt, 700 ember szenvedett azonnali, kisebb-nagyobb fagyási sérüléseket, a szállítójárműveik nagyrészét pedig elpusztította az Egyesült Nemzetek légiereje. Sok beszámolót lehet találni arról, hogy az útközben fagyási sérüléseket szenvedett, félig már haldokló kínai katonák utolsó erejükkel csak simán kikúsztak az út szélére, hogy az utánuk masírozó bajtársaiknak utat nyissanak.
A siettség miatt a kínaiaknak esélyük sem volt megfelelő hadianyag és élelmiszer utánpótlást magukhoz venni, így indulásnál fejenként 5-6kg rizs volt a katonáknál. A Chosin-i víztározónál (Changjin tó) elszenvedett kínai veszteségek külsős becslések szerint elérhették a 60.000 főt, amely közel 50%-os veszteségi arányt jelent. Ha megnézzük kínai fél becsléseit, kijön lényegében majdnem ez az eredmény: ők 7304 fő halottat, 14062 fő sebesültet és 30732 olyan veszteséget jegyeztek, akiknek a sérülése/halála nem a tűzharcokhoz köthető. Lényegében ezalapján kijelenthetjük, hogy csak a fagyási sérülések a Hadtest 1/4-ét harcképtelenné tették egy 17 napos ütközetben, amelynek a java részét -38 (!!!) fokban vívták meg, és akkor még nem beszéltünk a fagy által használhatatlanná vált fegyverekről és felszerelésekről.
HA MEGÁLLSZ, MEGFAGYSZ
Dacára az extrém hidegnek, a 9. Hadtest a terv szerint menetelt előre a Changjin-tó irányába. A katonák fegyelmezetten betartották az összes rejtőzködésre való szabályzatot, a teherautók nélküli közlekedésnek köszönhetően pedig éjszaka zavartalanul haladhattak a mély hóban, hogy végül teljesen észrevétlenül elérjék az ütközőzónát. Átlagosan napi 30 kilómétert meneteltek, mindezt 18 napon keresztül, utánpótlás nélkül. Az amerikaiak egy híres katonai kritikusa, Joseph Gurdon az alábbai szavakkal dícsérte a Kínai Önkéntes Hadsereg teljesítményét: "Lényegtelen, hogy milyen szabvány szerint nézzük azt a teljesítményt, amit a Kínai Kommunista Hadsereg véghezvitt, de a tény, hogy ilyen körülmények között képesek voltak egy erőltetett menetet ilyen sikeresen végigvinni, önmagáért beszél!"
HA MEGÁLLSZ, MEGFAGYSZ
Dacára az extrém hidegnek, a 9. Hadtest a terv szerint menetelt előre a Changjin-tó irányába. A katonák fegyelmezetten betartották az összes rejtőzködésre való szabályzatot, a teherautók nélküli közlekedésnek köszönhetően pedig éjszaka zavartalanul haladhattak a mély hóban, hogy végül teljesen észrevétlenül elérjék az ütközőzónát. Átlagosan napi 30 kilómétert meneteltek, mindezt 18 napon keresztül, utánpótlás nélkül. Az amerikaiak egy híres katonai kritikusa, Joseph Gurdon az alábbai szavakkal dícsérte a Kínai Önkéntes Hadsereg teljesítményét: "Lényegtelen, hogy milyen szabvány szerint nézzük azt a teljesítményt, amit a Kínai Kommunista Hadsereg véghezvitt, de a tény, hogy ilyen körülmények között képesek voltak egy erőltetett menetet ilyen sikeresen végigvinni, önmagáért beszél!"
Ekkorra a kínaiak már szinte minden ételt elfogyasztottak már amit magukkal vittek és jószerivel csak fagyott krumplit tudtak enni, az amerikaiak ehhez képest dúskáltak a Hálaadás-napi finomságokban. Yu Yungbo tábornok, egy 2013-as dokumentumfilmben idézte fel a Changjin tónál szerzett élményeit: "Az utolsó megmaradt krumplijaink szó szerint jégkockába fagytak és lehetetlen volt megenni őket. Azt találtuk ki, hogy miközben a kezünkben tartjuk, a leheletünkkel olvasztjuk le a jeget róla, és ugyanígy próbáljuk meg az ételt rétegről rétegre felmelegíteni, hogy egyáltalán megrághassuk." Amíg az amerikaiak kis tűzhellyel fűtött sátrakban, hálózsákokban, téli ruházattal betakarva aludhattak, a kínaiaknak a szabad ég alatt fekvés jutott a hóban, a -40 fokban. Tüzet nem gyújthattak, mert a pozícióikat azonnal felfedték volna. Nem mertek mozdulni és nem mertek aludni sem, mert félő volt, hogy hajnal virradtára lesznek, akik már sosem kelnek fel többet.
1950 decemberében a farkasordító hidegben, a hófödte hegycsúcsok, jéggel borított utak és szélfútta hágók között ezekkel a kilátásokkal nézett egymással farkasszemet a kínai 9. és az amerikai 10. Hadtest. Az álmatlan éjszakákban, a fagyási sérülésekkel, a totális fizikai és mentális kimerülés szélén álló katonáknak minden egyes tűzharc és rajtaütés olyan esemény volt, amely a legvadabb képzeletüket is felülmúlta. A terep inkább hasonlított egy Himalája hegységben forgatott mozifilmhez, semmint egy olyan terephez, ahol a józan ész határain belül egy fizikai konfliktus kivitelezhető lett volna. Az amerikai 1. Tengerészgyalogos hadosztály parancsnoka, Oliver P. Smith az alábbi szavakkal jellemezte a helyet: "ezt a terepet az Észak-Koreai hegyek között garantáltan nem katonai konfliktusok lebonyolítására találták ki". Minden katonája kivétel nélkül egyetértett vele.
A kínaiak, annak dacára, hogy nem volt elég kézifegyverük, élelmük, rendes utánpótlásuk és lőszerük, egyre csak nyomultak előre, amikor pedig egy elesett, több tucat másik lépett a helyére. 1950 novemberének végére az amerikai 1. Tengerészgyalogos hadosztályt és a 31. Ezredet bekerítették, létszámukban jelentősen megfogyatkozva a teljes megsemmisülés szélén álltak. Ahogy a veszteségek egyre csak nőttek, az amerikai tábornokoknak sikerült egy közös nevezőre jutniuk: hogy elkerüljék a teljes katasztrófát, a tenger felé való kitörést választották. A kínai 9. Hadsereg 13.916 fő veszteséget okozott az 1. Tengerészgyalogos és a 7. Gyalogoshadosztálynak, felállítva a kínai haderő történelmében azt az egyedülálló rekordot, amikor kínai katonák egy teljes amerikai ezredet tettek harcképtelenné.
Song Shilun parancsnok eképp emlékezett vissza a csatára: "A Changjin tónál megvívott csata még a Nagy Menetelésnél is nehezebb volt! A hideg sokkal nagyobb félelmet keltett bennünk, mint az ellenség golyói és tüzérsége." Sok katona lába olyannyira feldagadt a hidegtől, hogy képtelenek voltak a cipőiket felhúzni, miután azokat levették, így amikor megszólalt a kürt, mezítláb indultak rohamra a hóban. Sokuk olyannyira kóválygott az éhségtől, hogy marékszámra ette a havat, hogy legalább legyen valami a gyomrában. Sokan a rohamozás közben vették észre, hogy a lábaik olyannyira elfagytak, hogy nem érezték már őket és a földre estek, voltak, akik egy lábon továbbugrálva próbáltak támadni. Aki nem tudott ugrálni, sem futni, az az utolsó erejét összeszedve, fogait összeszorítva kúszott fegyverrel a kézben az amerikai állások felé.
%20m%C3%A1solata.jpg)
%20m%C3%A1solata.jpg)
Egy amerikai veterán így emlékezett vissza a kínai katonák támadására: "Volt hozzánk közel egy folyó, a fák mentén, amelynek jegét feltörte a tüzérségünk. Több, mint tíz méter széles, sekély vizű folyó volt, lassú sodrással. A sötétben a velőt rázó ordítások mellé egyszer csak megindult a föld. A kínaiak mit sem törődve a tüzünkkel, rendületlenül gázoltak át a folyón, de ahogy partot értek, a vastag télinadrágjuk a lábaikkal együtt fagyott jéggé. Alig bírtak futni, lassan mozogtak az állásaink felé, a fegyvereik jól láthatóan befagytak, mert szinte alig viszonoztak valamit abból a tűzből, amit feléjük irányítottunk. Csak jött az egyik hullámuk a másik után, és példa nélküli volt az a félelem, amelyet éreztünk ezekben a pillanatokban".
Alpha L. Bowser amerikai tábornok sok évvel a koreai háború után, még mindig némi félelemmel a hangjában az alábbiakat nyilatkozta: Azt hiszem, a Changjin tó jege, hava és a kínaiak könyörtelen támadásai okoztak nekünk még egy tartós, életre szóló veszteséget: olyan rémálmokat, amelyeket immáron soha el nem távolít senki azoknak a tengerészgyalogosoknak a szívéből, akik ott voltak és ezt a harcot átélték."
A JEGESMEDVE EZRED ZÁSZLÓALJÁNAK MEGSEMMISÜLÉSE
1950 november 27-én éjfélkor indult meg a Sinhung-ni tartományért vívott ütközet. A csata előtt a kínaiak nem végeztek elég alapos felderítést, mert mindössze egy zászlóaljnyi katonát észleltek: ők voltak a legendás Jegesmedve Ezred, akiket az első Világháború alatt alapítottak. Mind felszerelésében, mind személyi állámányában és annak kiképzésében egy modern alakulatnak számított, amely magában foglalt 3 gyalogsági zászlóaljak, 1 harckocsi századot, összesen 3191 fő személyi állománnyal. Kiegészülve a 32. gyalogsági ezred 1. zászlóaljával és az 57. tüzérségi hadosztállyal így hárman alkották a 31. amerikai ezred harccsoportot, immáron több mint 4000 fővel, 46 tüzérségi üteggel és 37 tankkal.
Az amerikaiakat váratlanul érte a támadás, erejüket megfeszítve vették fel a harcot a rájuk támadó kínai erőkkel. Dacára a tüzérségi és légitámogatásnak, 5 nap és 5 éjszaka elkeseredett küzdelem után, December 2.-án 14:00-ra Sihung-ni a kínai önkéntesek kezére került. A teljes Jegesmedve Ezred zászlóalj megsemmisült, beleértve a parancsnokukat, McClean tábornokot is. A kínaiak hadizsákmánya 184 jármű, 11 tank, 137 tüzérségi löveg, 2345 kézifegyver volt, a csata közben pedig megsemmisítettek 7 tankot és 161 járművet. A kínaiaknak egy példaértékű győzelem volt azt illetően, hogyan lehet felülkerekedni olyan ellenséges alakulatokon, akik szinte minden tekintetben jobbnak számítottak. A Jegesmedve Ezred zászlaját az önkéntesek begyűjtötték a helyszínről, ma pedig a Kínai Nép Forradalmának Katonai Múzeumában tekinthető meg Pekingben.
Az amerikaiakat váratlanul érte a támadás, erejüket megfeszítve vették fel a harcot a rájuk támadó kínai erőkkel. Dacára a tüzérségi és légitámogatásnak, 5 nap és 5 éjszaka elkeseredett küzdelem után, December 2.-án 14:00-ra Sihung-ni a kínai önkéntesek kezére került. A teljes Jegesmedve Ezred zászlóalj megsemmisült, beleértve a parancsnokukat, McClean tábornokot is. A kínaiak hadizsákmánya 184 jármű, 11 tank, 137 tüzérségi löveg, 2345 kézifegyver volt, a csata közben pedig megsemmisítettek 7 tankot és 161 járművet. A kínaiaknak egy példaértékű győzelem volt azt illetően, hogyan lehet felülkerekedni olyan ellenséges alakulatokon, akik szinte minden tekintetben jobbnak számítottak. A Jegesmedve Ezred zászlaját az önkéntesek begyűjtötték a helyszínről, ma pedig a Kínai Nép Forradalmának Katonai Múzeumában tekinthető meg Pekingben.
