Az indulás előttig meglepetésként tartogattam azt a tényt, miért is törtem magam ennyire, hogy Taiwanra utazhassak. Nyilván bennevolt a hagyományőrzős csoport, hogy Ázsia amióta az eszemet tudom, vonzott mint a mágnes, de volt valami, amit mindig is szerettem volna megvalósítani, amióta csak elkezdtem a hagyőr csoportot csinálni: interjút készíteni egy olyan veteránnal, aki élt és harcolt azokban az időkben. Az esélytelenek nyugalmával kérdeztem meg Zhao barátomat a TRA-nál, hogy esetleg tudna-e egy ilyet összehozni? Hát tudott. A nyolcadik napon az NRA-s egyenruháinkba öltözve indultunk Taipeiből majdnem egészen a sziget közepéig, ahol a veteránotthon található. Előtte várt még ránk egy közbenső úticél, Cihu, ahol Chiang Kai-shek sírhelye tekinthető meg. Sajnos ez csak kívülről látható, évek óta le van zárva, a helyet őrség védi. Be nem jutottunk, de megejtettük a kötelező tisztelgést, majd eljöttünk az amúgy festői szépségű parkból, aminél már az elején is nehézkes volt a bejutás: jópáran ugyanis felismerték az egyenruhát, és mosolyogva jöttek oda beszélgetni, fotózkodni. Főképp én voltam a nagy látványosság, el nem tudták képzelni mit keres itt egy fehér csóka kínai egyencuccban, de a szórólapok meg az angol nyelvű társalgás kellően jól vázolta a szituációt, örömmel fogadták a látogatásomat. Voltak a fotózkodók közt helyiek, de még egy pekingi bácsi is meglátva minket odasietett és tisztelgett, majd kezet fogott velem.
A parkban tett látogatás után bedobtunk némi hamburgert, kicsit csúszásban voltunk, így az utunk maradéka evéssel és sok beszélgetéssel telt. Hazudnék, ha azt mondanám, nem izgultam a találkozó miatt, egyrészt mert óriási szerencse kell egy ilyenhez, másrészt egy álmom vált valóra azzal, hogy egy kínai veteránnal foghattam kezet és beszélgethettem. A veteránotthonban kedvesen fogadtak, először Lee tizedes gondviselőja, majd aztán maga Wei tizedes. Következett a bemutatkozás, az ajándékok átadása, bár ezen a ponton a tizedes azt sem értette, mit keresek én ott magyarként, de a cimbora hatékonyan tolmácsolt, így megkezdhettük a videointerjút. A felvétel 80 perces lett, a feliratok készítése még most, hónapokkal az interjú elkészülte után is folyik, mivel a tizedes Kína déli részéről származik, és bizonyos szavakat egyáltalán nem értett a cimbora, de mások sem, így folyamatban van egy olyan ember keresése, aki beszéli a déli dialektusokat. Természetesen amint az anyag elkészül, megtekinthető lesz az Odyssey csatornánkon, és ide is ki fogom rakni. Az izgalmas részeket a videóból majd meghallgathatjátok, elöljáróban annyit, hogy Wei tizedest 1943-ban kényszersorozták 17 évesen aki végigharcolt 2 évet a japánok, majd még 4 éves a kommunisták ellen. Az isteni gondviselésnek köszönhetően túlélte Shanghai "felszabadítását" és parádés véletlenek sorozatának köszönhetően végül eljutott Taiwan szigetére, de a sorsa sokszor csak egy hajszálon függött.....
Az interjú végeztével kezet ráztunk, tisztelegtünk, majd elköszöntünk, ugyanis várt még ránk egy 3 órás út vissza Taipeibe és még vacsoráznunk is meg kellett állni valahol. A kocsiban hazafele kezdett leesni, hogy valami olyasvalaminek voltam a részese, amit nem sok ember mondhat el magáról. Tettem még lefekvés előtt egy sétát a környéken, így a nap "súlya" és történései csak akkor zuhantak a fejemre, amikor a hotelszobámban az ágyamon ücsörögtem, és az aznapi események peregtek le előttem az elejétől a végéig. Örülnék, ha meg tudnám nektek fogalmazni az érzést ami ekkor lett úrrá rajtam, de nem tudom. Az biztos, hogy két lottó ötösért sem cserélném el ezt az érzelmi katarzist!
Köszönöm ezt a napot, Mr. Zhao! Megtiszteltetés volt Önnel találkozni, Wei tizedes!
