Az amerikai csapatokat az a Walton Harris Walker vezette, aki George Patton tábornok irányítása alatt kiválóan szolgált a második világháborúban, ám sajnos a koreai terepen nem igazán ismerte ki magát, és plusz egy problémás tényező volt, hogy a rendelkezésre álló amerikai katonák a legkevésbé sem feleltek meg egy sikeres hadjárat alappilléreinek. Arról az amerikai 8. Hadseregről beszélünk, amely Japánban volt jelen megszálló erőként, a parancsnok pedig megpróbált mindent elkövetni, hogy a trehány hanyagságba süllyedt katonáit kirángassa a lótuszföld okozta teljes eufóriából. A munkára éhes japánok teljes mértékben elősegítették az amerikai katonák tétlenségét. Az amerikai barakkokat cipőpucolók, mosók és takarítók csoportjai lepték el. Rosszul táplált, gyors pénzért vagy egy doboz édességért lelkesedő fiatalok mentesítették a katonákat az olyan rutinfeladatoktól, mint a puskák és felszerelésük rendbetétele, míg nővéreik egy doboz fejadagért cserébe már intimebb szolgáltatásokat nyújtottak.
GYALOGSÁG:
A háború alatt végbement hatalmas sorozások alapvetően változtatták meg az amerikai fegyveres erők struktúráját és sajnos nem éppen a pozitív irányba. A 2. világháború előtt a sorkatonákat a társadalom szegényebb rétegeiből toborozták, akik a legkegyetlenebb fegyelmezési módszereknek voltak kitéve, és a legkisebb kihágásért a katona seperc alatt a fogdán kötött ki. Sajnos a háború alatt besorozott millióknál ez tüntetésekhez vezetett (a szabályok lazítása be is következett), és hiába tiltakoztak azok a hangok, akik professzionalitása elengedhetetlen volt az amerikai hadsereg működtetése szempontjából, szavaik süket fülekre találtak. A helyzet különösen rosszra fordult Japánban, ahol az amerikai helyőrség arra törekedett, hogy politikailag korrekt, elfogadható szinten, alacsony normatíváknak megfelelve tartsa magát. A kiképzési gyakorlatokat erősen lekorlátozták, különösen a páncélosokkal való gyakorlatozást. Mire a háború kitört Koreában, a katonák több időt töltöttek a Japánban gombamódra szaporodó bordélyházakban, mint a lőtéren. Ahogyan az várható volt, a harctérre érve a az amerikai katonák teljesítménye felért egy tragédiával.
A japán Yokosuka város önkormányzata által közzétett, dátum nélküli képen amerikai tengerészek gyülekeznek a Tokiótól délre fekvő Yokosukában található Yasu-ura House "vigaszállomás" előtt.
A japán Yokosuka város önkormányzata által közzétett, dátum nélküli képen amerikai tengerészek gyülekeznek a Tokiótól délre fekvő Yokosukában található Yasu-ura House "vigaszállomás" előtt.
A koreai háború kezdetén az Egyesült Államok hadseregének szárazföldi harci egységei 10 hadosztályból, az európai csendőrségből (amely 1 hadosztálynak felelt meg) és 9 különálló ezredes harccsoportból álltak. A hadsereg engedélyezett létszáma 630 000 fő volt, a tényleges létszám 592 000 fő. A harcoló egységek közül négy hadosztály - a 7., 24. és 25. gyaloghadosztály és az 1. lovashadosztály (gyalogság) - Japánban tartózkodott megszállási szolgálatban. Szintén a Csendes-óceánon volt az 5. ezred harci csapata a Hawaii-szigeteken és a 29. ezred Okinawán. A hadosztályok - az Európában állomásozó kivételével - nem rendelkeztek a szokásos feltöltöttségi szinttel, mivel egy gyalogezredben a szokásos három zászlóalj helyett csak kettő volt, és a többi harcoló fegyvernemben is hiány mutatkozott. A tüzérségi zászlóaljak is csökkentett létszámmal és fegyverzettel rendelkeztek, és a szokásos három lövészüteg helyett is csak kettővel.
A négy hadosztály ereje Japánban 1950. június 30-án a következő a következő volt:
- 24.gyalogoshadosztály: 12.197 fő
- 25.gyalogoshadosztály: 15.018 fő
- 1.lovashadosztály: 12.340 fő
- 7.gyalogoshadosztály: 12.907 fő
A Japánban lévő egyéb csapatok között volt a 40. légvédelmi tüzérség 5290 tagja, és 25 119 főnyi egyéb személyzet, összesen 82 871 fő, a koreai hadszíntéren összesen 36574 amerikai katona szolgált.
FELSZERELÉS:
A november közepén tartó időjárás az enyhéből hirtelen csapott át csípős hidegbe, a tél ezzel pedig beszállt a háborúba. Az amerikai katonák rosszul és hiányosan felszereltek voltak olyan extrém hőmérsékletekre, mint amikor a napközbeni 20 fokból estére 10, majd később -20 fok is lett. Megdöbbentőnek tűnhet, de a katonáknak a leharcolt állapotban lévő bakancsukon és egyenruha szettjükön kívülcsak régi típusú hosszúkabátjuk meg fél takarójuk volt. A parancsnokok ugyan viharos sebességgel kértek megfelelő téli ellátmányt a katonák számára (téliparkákat, vastag gyapjúzoknikat, meleg alsóneműt, melegítőberendezéseket és meleg ételt), de sokszor előfordult, hogy az amerikai gyalogosok az élelmiszer fejadagokat dugták be a ruházatuk alá azért, hogy a konzerv ne fagyjon ehetetlenre a zord időjárási körülményeknek köszönhetően. Nagy számban fogytak az édességek is, hogy az energiaszintje megmaradjon az embereknek.
Dacára annak, hogy az amerikai katonák milyen gondokkal küzdöttek, Herbert B. Powell ezredesnek a legnagyobb gondja az volt, hogy minél hamarabb a Yalu folyóhoz érjen, hogy végre belehugyozhasson. Ezt a nem túl kedves rítust emberünk aztán 1950 november 21-én végre is hajtotta.
LÉGIERŐ:
A koreai háború légi hadjárata nagyrészt három fő szerepkör köré összpontosult: A légi fölény/megfigyelés, a stratégiai bombázás és a közeli légi támogatás. A Koreai Népi Demokratikus Köztársaság (KNDK) 1950. június 25-i inváziójának meglepetésszerűségétől és erejétől meglepődve a Koreai Köztársaság (ROK) erői és amerikai tanácsadóik kezdetben zavaros visszavonulást hajtottak végre a félsziget délkeleti része felé. Az invázió kezdeti sokkja azonban hamarosan összehangolt védekezésbe csapott át Puszan körül. A stabilizáció szempontjából döntő fontosságú szerepet játszottak a Dél-Koreán belül és a Japánban állomásozó légi eszközök. A KNDK légiereje feletti légi fölényt az amerikai és dél-koreai erők egy hónapon belül kivívták, ez a légi fölény pedig újra megnyitotta a vitát a légi erő további alkalmazásáról. Az USAF vezetése a légi fölény megteremtését és fenntartását, a kommunista erők mozgásának lelassítását vagy megállítását, valamint a kommunista hadigépezet erejének tompítását célzó stratégiai bombázásokat támogatta. Azt illetően a vezérkarban sosem sikerült konszenzusra jutni, hogy melyik légitaktikának adjanak prioritást, ezek alkalmazását mindig a háború aktuális szakaszának követelményeihez igazították.
"F-86 Sabre repülők az 51. vadászrepülő-elhárító repülőszázad 'Checkertails' kötelékében harcra készülnek a koreai hadműveletek a dél-koreai Suwon légibázison" (Egyesült Államok légiereje 1950-1953).
A haditengerészet AD-3-as zuhanóbombázója kihátrál a zuhanásból, miután egy 2000 fontos bombát dobott le egy híd koreai oldalára egy hídátkelőhelyen Sinuijunál, Mandzsúriában, a Yalu folyónál átívelő hídon. Megjegyzés: légvédelmi ágyúállás a folyó mindkét oldalán"
(Egyesült Államok haditengerészete 1950).
A legtöbb légi fölényért folytatott küzdelem - mind a dugattyús- és sugárhajtású, mind a sugárhajtású repülőgépek közötti - a KNDK és a KNK (Kínai NépKöztársaság) északnyugati határa (azaz a Yalu folyó) közelében zajlott. Ezt a régiót - amelyet általában a Sárga-tenger, a Ch'ongch'on folyó és a Sui-ho víztározó határol - MiG Alley néven ismerték. A kommunista erők a közeli bázisaik, a koncentrált légvédelem és az aktív harci területhez való közelség miatt megnövekedett repülési idők előnyeit élvezték, ezzel szemben az Egyesült Nemzetek erőinek a távolabbi légi bázisok miatt korlátozott volt a veszteglési idejük. A korlátozott, körülbelül 20 perces járőrözési idő gyakorlatilag azt jelentette, hogy a légi fölény helyreállítására és fenntartására szánt ENSZ erőfeszítések nagy része védelmi jellegű feladatokra korlátozódott, a légtérben járőrözve vagy a kommunisták betörő repüléseire reagálva. A kommunista erők azon törekvéseit, hogy az 1950 végén és 1951-ben a kínaiak által irányított offenzívákkal együtt terjeszkedjenek, az ENSZ légitámadásai agresszívan és sikerrel szétzúzták.
Az ENSZ légi fölényének helyreállításához jelentősen hozzájárultak a KNK légterébe történő behatoló repülések is. Hivatalosan az UNC megtiltotta a Jalu folyótól északra működő kommunista repülőgépek üldözését, a hadszíntéren azonban ezt a korlátozást gyakran figyelmen kívül hagyták, és az ENSZ légiereje "csendben" üldözte a szovjet/ KNDK/CCF repülőgépeket Mandzsúrián belül. Jelentős járőzőzés folyt a mandzsúriai légtérben a lehetséges célpontok után, és támadták a KNK légibázisait valamint légvédelmét. Kevés MiG-et figyeltek meg az északi határvidéken - különösen a MiG Alley-n - kívül, az 1951-es ENSZ romboló küldetéseket követően. Az ENSZ légi fölényét, amelyet kezdetben a számbeli és kiképzési egyensúlyhiány miatt nyertek el, a jobb kiképzés, a nagyobb tapasztalat és az agresszívabb pilóták kombinációja révén állították vissza és tartották fenn.
UTÁNPÓTLÁSI VONALAK ÉS ÉLELMISZER:
A légiszállítású katonáknál alap lőszeradag és 3 napi élelmiszer fejadag, a vízi szállítású katonáknál 2 alap lőszeradag és 15 napi élelmiszer fejadag volt, ez utóbbinál 5 napi adag a katonáknál, 10 pedig a hadosztály utánpótlását ellátó egységnél volt megtalálható. A 8. Hadosztály felelt azért, hogy a katonák mindegyike 15 napon belül megkapja a következő adag utánpótlást. A sebesültek végleges elszállásolása Japánban, Fukuokában történt, a súlyos sérülteket pedig légimentéssel vitték ki, ha éppen volt elérhető repülő a feladatra. Ezek a feladatkörök jelentősen csökkentették a 8. Hadsereg működési hatékonyságát, holott már amúgyis szenvedtek a megfelelően kiképzett katonák valamint a felszerelés hiányától. Ezt még tetézte, hogy 1950 októbere után az alapvetően védelmi feladatokra berendezkedett hadsereg szerepkörét támadóra változtatták meg, valamint a számukra ellátmányt szállító hajók elsődleges feladata inkább az 1. Tengerészgyalogos hadosztály és a 7. gyalogos hadosztály partraszállítása lett. Az ellátmányok utánpótlását ez hetekig olyan mértékben akadályozta, hogy az előírt tárolt lőszermennyiség valamint az élelmiszer fejadagok a kritikus szint alá süllyedtek több helyen is, néhány helyen napi 1 étkezésre volt már csak lehetőség a katonáknak. Az utánpótlás megszervezése nagyjából hasonló nehézségeket okozott az amerikaiaknak, mint a kínaiaknak, sőt, a logisztika megszervezését amerikai oldalon csak nehezítette a kínai önkéntesek hadbalépése 1951 elején.
Az amerikai tüzérség kapacitása szinte kimeríthetetlen volt, a lőszert pedig olyan ütemben lőtték, hogyha az NKPA ilyen tempóban vezette volna le a tüzérségi támadásait, nem egészen 2 hét alatt kifogytak volna minden tüzérségi lövedékből.
Felhasznált forrásanyag:
- Russel Spurr: Enter the Dragon
- https://dpaa-mil.sites.crmforce.mil/dpaaFamWebInKoreanAirBattles
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése