Korean War: State of the 3 armies in 1950, People's Republic of China

 

Before we dive into the various battles of the Korean War and the processes that determined them, let's take a look at the level of development and morale of the three different armies in 1950.

PEOPLE'S REPUBLIC OF CHINA

        On 15 July 1950, the People's Liberation Army numbered 5,138,756, less than half of which were actual, deployable and properly trained personnel. The main combat units in the 4 different Army Groups were fully manned, but the equipment and manpower training varied throughout. The local militias and technical personnel accounted for another 2.6 million or so personnel, so for the most part the PVA looked like this, as described by General Peng Dehuai: "We have a fat man who we urgently need to put on a diet". The root of the problem lay in the fact that the collapse of the Nationalists and the end of the civil war came much more quickly than anyone in the Communist high command could have hoped. In the great rush to victory, the Communists welcomed anyone willing to take up arms for their cause, including many people who had no qualifications whatsoever for the particular position for which they were being recruited. As a result, junior officers and warrant officers became very scarce, and the vacancies were usually filled by the most incompetent individuals possible. In the last two years of the civil war, the NRA collapsed so rapidly that the communists took 2.25 million (!!!) prisoners of war or defected soldiers in this period alone. For obvious reasons the PLA was forced to recruit these nationalist soldiers for several reasons: one was to make up for their own heavy losses, and the other was the fear that they might desert en masse and join the anti-communist resistance in the rural regions, which even then was showing an activity in large areas that would have been difficult to ignore.

       Military service in the People's Liberation Army was a step up from the armies of all previous regimes (Warlords, NRA). Here, even if a soldier did not earn much (the Chinese silver yuan equivalent to 41 cents, which was much less prone to inflation than the gold yuan introduced by the Kuomintang in 1948), he was paid his monthly salary regularly, and unlike the Kuomintang officers, PLA officers did not sell their pay and ammunition to increase their own wealth. Abuse and corporal punishment were not only unheard of, but they were banned. Soldiers were regularly given uniforms when they needed to change, as well as free soap and free access to laundry facilities and even barber shops. Despite this, the Chinese army that was about to leave for Korea needed urgent modifications in certain areas. One of these was the introduction of a limit on conscription, because at that time the period of military service was 'indefinite', so desertions were on the increase. Officers were also reluctant to let their soldiers return home to get married for fear of them not coming back.

        The other discouraging factor was the state of the armament and the machinery, of which everyone in the high command was aware. By the end of the second phase of the civil war, the communist forces had the following:

- 2,000,000 rifles

- 250,000+ machine guns

- 55,000 artillery guns

- 622 tanks

- 651 armoured vehicles

- 134 aircraft

- 122 warships

and a lot of equipment left behind by the Japanese. The numbers can be a little deceptive: most of this equipment was junk in the truest sense of the word, either because it was so worn out or because there was nowhere to get spare parts. Technicians all over China were dismantling vehicles to maintain some level of departmental supply, and transport in the military sense was non-existent. 

Logistics, communications, electronic equipment and medical care existed at an utterly primitive level, and ammunition stocks throughout the country were at desperately low levels, as the current industrial capacity was unable to replace the ever-aging and thus deteriorating ammunition. Although a small number of machines for weapons production were provided by the Soviet Union, even the limited production they provided would have to wait 2-3 years. For example, they could not even start to produce heavy artillery batteries until they could produce enough steel, and they only received such armament from the Soviets essentially in the last year of the Korean War, but by then it had essentially no effect on the outcome of the war.

INFANTRY:

        One PVA division numbered 10,000 troops, and a total of 35 divisions were deployed in the Korean War. During its time in the Korean War, the PVA relied almost exclusively on ground troops, i.e. infantry combat. Whenever they could, they always began their attacks by attacking ROK (Republic of Korean Army, i.e. South Korean) units, which often caused them to abandon their positions and retreat in panic. They then exploited the holes left by the South Korean troops and forced them to retreat by threatening the flanks and backs of the other UN troops. With this tactic, they were able to repel the UN troops in the south, but were unable to inflict significant casualties. The Chinese soldiers, who had been through the wars of previous decades, moved through the forested and mountainous terrain with great routine, often going unnoticed by the US.

        They also paid particular attention to camouflage and reconnaissance of enemy forces, moving under cover of night while UN forces rested, and resting only during the day. Unlike the US troops, the Chinese commanders were very familiar with the Korean terrain, as long before the war started there were groups of troops disguised as, for example, railway support personnel, which made it easy for them to carry out the necessary reconnaissance, draw maps and record any information that would later be of use to them. Not only before the war, but also afterwards, there were PVA infiltration units that sometimes spent several days behind enemy lines, testing the nerves of even the most hardened veteran. There was also the example of the 116th PVA Division, 300(!!!) metres in front of the 3 platoons of the 9km deep American defence line at the Imjin River, which had built a complete underground bunker network, practically deploying an entire army, completely invisible to the defenders. When the surface attack was launched, in parallel, the units moving underground easily cut through the American defences and successfully broke through.

EQUIPMENT:

        The PVA soldiers were relatively well dressed, at least as far as ease of movement in the field was concerned. Unfortunately, the divisions that were hastily thrown over did not have adequate winter gear, so rubber-soled summer shoes or lightweight winter clothing led directly to thousands of Chinese soldiers freezing to death in Korea due to the extreme cold. The small arms problem mentioned above also occurred here, it was common for only 800 men per regiment to be supplied with weapons (a regiment in the PVA was 3,000 men), the rest either being supplied with hand grenades only or with nothing at all. As a result, many soldiers had to wait for their nearest comrade to fall to pick up their weapons...

AIRFORCE:

        A few days after the Chinese People's Volunteers (PVA) crossed the Yalu River, something has been happened what the UN command feared the most: the Beijing leadership began to develop an air war plan for Korea. During the almost three years of the war, the communists, despite their relatively large aircraft fleet, had only very limited air support for their ground operations. It was also abundantly clear to the Joint Chiefs that the PVA soldiers were at a considerable disadvantage on the ground, because of almost total American air superiority, and the Chinese had only that ammount of aircraft, which they could use only for pre-planned, ambush-like attacks. The Chinese pilots would need plenty of time for further training, but there was no time this, so it was decided that the best way to learn the skills needed for air combat could be obtained during a real dogfight. In October 1950, the PLA Air Force consisted of two fighter divisions, a bomber regiment and an attack regiment.

        One of the biggest challenges the Chinese Air Force faced in preparing for the Korean intervention was the construction of airfields. With PVA troops having recaptured much of the lost territory of North Korea by mid-December 1950, Chinese military leaders began looking for airfields or land that could be built or repaired to launch a full-scale air offensive against UN forces. China's air war plan called for 12 air regiments, or about 350 aircraft, to be deployed in Korea by April 1951. However, to implement such a plan required the construction of airfields in North Korea suitable for jet aircraft. However, the air superiority demonstrated by the UN and the freezing weather thwarted the Chinese calculations. After several months of trying, the Chinese were unable to find or build an airport that would meet their needs. Negotiations with Stalin resulted in help from the Soviet Air Force, but due to a shortage of technical personnel and equipment, some of the airfields were eventually built by NKPA technicians. The fact that the PVA troops had suffered heavy losses on the battlefield in February 1951 also played a role, so the withdrawn 38th, 39th and 42nd Army Groups were ordered to rest instead, and the manpower to build the required number of airfields was not yet available.

Wang Hai, ace of the Korean War, shot down 9 US planes with his MiG

        By the end of May 1951, however, after mobilising sufficient manpower and raw materials, the Chinese had finally completed the planned airfields at Sunan, Yongyu, Namyonni and Pyongyang. This caused considerable alarm at the UN, naturally making these airstrips a primary target. Despite the Chinese mobilising 11 regiments of air defence troops and equipment, and the Soviets 8, the airfields were unable to defend themselves against the bombers of the UN troops (many airfields, associated factories and other industrial complexes were destroyed by US bombing), and even more valuable targets than the airfields were left totally or partially unprotected. This finally sealed the entry of the Chinese Air Force into the war, which had been planned for that date, and the leaders again postponed the event until 21 September 1951, and in December 1951 finally put aside the plan for air support of ground operations and concentrated on defence. The Soviet air force did help out at the Yalu River, but even they could not provide a complete defence, and American fighter planes raided the area successfully. As a result, the Chinese could not use airfields in North Korea, relying solely on their short-range MiG-15s, which limited the Chinese aircraft's area of operations to a 150-mile radius from the airbase nearest the Yalu.

        Let us also say a few words about the use of bombers. The Americans tried as much as possible to limit the escalation of the war, and like the Soviet & Chinese forces, they severely limited the number of bombings and avoided any situation that would target civilian areas or objects whose destruction would be unnecessary. As a result, in March 1952, the bombers were relieved of further missions in Korea, and the North Korean leadership, while wanting more aggressive action against the Americans, Moscow and China concentrated solely on defensive tasks, fearing a further escalation of the war.

        Although the war helped the Chinese to heal their scars from past humiliations at the hands of the Western powers, and strengthened the Communist regime's grip on the people in the early years of the People's Republic of China, China's partnership with Moscow was an absolute but uncomfortable one. Chinese leaders expected unconditional Soviet support from an alliance with Moscow based on shared values and goals, but Stalin withheld promised air support during the critical period of 1950-1951, leaving China to launch military operations in Korea without full air cover. When the guns finally fell silent on the Korean peninsula, the Chinese realised that they had not only suffered heavy physical losses in the conflict, but also found themselves with a huge war debt to the Soviet Union, totalling some $650 million. These facts foreshadowed the difficulties that the Chinese economy would face in the years to come.

    

    The experience of the Korean War painted the Soviet Union as an unreliable ally for the Chinese, and over time China severed this relationship with its former ally, placing greater emphasis on self-sufficiency as a pillar of Chinese national security. 

ARMORED UNITS:

        Tanks generally played a supporting role during the Korean War, mainly as mobile artillery, because the mountainous terrain rarely allowed place for armoured battles. China claimed to have destroyed some US tanks towards the end of the war. In total, however, the US Army recorded only 119 tank vs. tank engagements, and according to official reports, only 38 US tanks were lost in the conflict. Of course, the losses on both sides were much higher than this, but this was more due to the various missiles, artillery, mines or other devices.

        Although tanks sometimes provided useful artillery support for infantry in all three armies, they were relatively rare in an army  which consisted of mostly light infantry.

COMMUNICATIONS:

        Unfortunately, the PLA could never build up a radio structure like the NKPA, the sad reality was that the Chinese commanders were happy if they could maintain their radio communications at battalion level. They replaced the lack of structural development with messengers, lantern-whistles or even flag signals. Since the Chinese army had many shortcomings (their own revolutionaries in 1949 could not even use the English toilet in many places, let alone replace a radio part themselves, and this is not meant as a demotion of the PLA/PVA, which I respect, but as a fact! ), so for example, in the aforementioned posts, nationalist soldiers who had defected to them in the civil war or were captive-operated the communication posts with one of the above-mentioned signalling systems.

SUPPLY LINES AND FOOD:

        Because of the long supply lines, each Chinese soldier could carry 3kg of millet and 12pcs of hard biscuits per person in a sausage-shaped bag wrapped around himself. This was enough rations for about a week. After a while, the Americans realised this and let the PVA soldiers exhaust their reserves, then went on the offensive. In many cases, the Chinese were forced to leave the quickly gained territory as quick as they have captured it. To avoid attracting attention during the day, the cooks in the camp kitchens always started cooking at 3 a.m., under thick tent sheets. If this operation had been carried out during the day, it would have provided an excellent target for American aircraft because of the smoke emitted, even if it was quickly extinguished, but at night the reconnaissance aircraft had almost no chance of identifying the Chinese troops camped on the mainland. The US troops thus kept a wary eye on the roads and the barren hillsides, but the PVA troops moved almost exclusively at night, cleaning weapons under cover of tent flaps and cutting through open ground only when there were really no other options left. Due to logistical problems, supplies (food, ammunition, other equipment) could only be delivered to the combat troops by animals suitable for malting.

REFERENCES I HAVE USED FOR THIS ARTICLE:

- Russel Spurr: Enter the Dragon

- Zhang Xiaoming professor's article https://journals.lib.unb.ca/index.php/jcs/article/view/368/582

- Diary of Centurion's article https://zhuanlan.zhihu.com/p/374704621

- Sohu.com's article https://www.sohu.com/a/509931187_120099904

- https://zhuanlan.zhihu.com/p/355639636

- Hsu Chung-mao's article https://www.thinkchina.sg/korean-war-first-large-scale-war-between-china-and-us-photo-story

- http://www.plapic.com.cn/jfjhb/wqhg/2020/202010yk/jnzgrmzyjkmyccgzz70zn_212151/9926658.html

鋼鐵的心 - Heart of Steel (Republic of China Patriotic Song)

Veszteséglista/Casualties

 

China On Film: The Rare Films That Captured The Japanese Invasion Of 1937

 

Koreai Háború: A 3 hadsereg állapota 1950-ben, Kínai Népköztársaság

 

        Mielőtt belevetnénk magunkat a Koreai Háború különböző csatáiba és az ezeket meghatározó folyamatokba, vessünk rá egy pillantást, hogy a három különböző hadsereg milyen fejlettségi szintet és morált tudhatott magáénak 1950-ben.

KÍNAI NÉPKÖZTÁRSASÁG

        A People's Liberation Army 1950  július 15-én 5,138,756 főt számlált, ennek a létszámnak kevesebb mint a fele volt egy aktuális helyzetben bevethető, és rendesen kiképzett személyzet. A fő harci egységek a 4 különböző hadseregcsoportnál teljes feltöltöttséget tudhattak magukénak, ám a felszerelés és az emberanyag kiképzettsége mindenhol változó volt. A helyi milíciák és a műszaki személyzet kitett még kb 2.6 millió főnyi személyzetet, így jobbára a PVA így festett Peng Dehuai tábornok leírása szerint: "Van egy kövér emberünk, akit sürgősen diétára kell fognunk. A probléma gyökere abban leledzett, hogy a nacionalisták összeomlása és a polgárháború vége sokkal gyorsabban következett be, mint azt bárki is a kommunista vezérkarból remélni merte volna. A győzelemre való nagy sietségben a kommunisták bárkit szívesen fogadtak, aki hajlandó volt az ügyükért fegyvert fogni, sok olyan embert is, akinek semmiféle képzettsége nem volt az adott pozícióhoz, amelybe felvételt nyert. Ennek eredményeképpen a fiatal tisztek és tiszthelyettesek igencsak ritkaságszámba mentek, az üres helyeket pedig általában a lehető leginkompetensebb egyénekkel sikerült feltöltenie az illetékeseknek. A polgárháború utolsó két évében olyannyira gyorsan omlott össze az NRA, hogy a kommunistákhoz csak ebben a periódusban 2.25 millió (!!!) hadifogoly vagy átállt katona került. Nyilvánvaló okokból az ide került nacionalista katonákat a PLA több okból is kénytelen volt felvenni a sorai közé: az egyik ok volt, hogy a saját súlyos veszteségeiket pótolják, a másik pedig az attól való félelem, hogy esetleg ezek a katonák tömegével dezertálnak majd és állnak be a vidéki régiókban működő anti-kommunista ellenálláshoz, amely még ekkor is nagy területeken mutatott olyan aktivitást, amelyet nehezen lehetett volna figyelmen kívül hagyni.

        People's Liberation Armyban való katonai szolgálat az összes előző rendszer (a különböző hadurak magánseregei, NRA) hadseregeihez méltóan egy előrelépés volt. Itt ugyanis még ha nem is keresett sokat egy katona (41 centnek megfelelő kínai ezüst yüan, amely sokkal kevésbé volt hajlamos az inflációra, mint a Kuomintang által 1948-ban bevezetett arany yüan), de a havi bérét rendszeresen megkapta, és a Kuomintang tisztjeivel ellentétben a PLA tisztjei nem adták el a zsoldot meg a katonák lőszerét, hogy ezzel is a saját vagyonukat növeljék. A visszaélések és a testi fenyítés nem, hogy nem volt jellemző, de betiltásra is került. A katonák rendszeresen kaptak egyenruhát, ha cserére volt szükség, valamint ingyen kaptak szappant, használhatták a mosodákat de még a borbélyszalonokat is. Ennek ellenére az a kínai hadsereg, amely épp Koreába készült, sürgős átalakításokat igényelt bizonyos területeken. Ilyen volt például a sorkatonai szolgálatra bevezetett limit is, mivel ekkor még a letöltendő katonai szolgálat "meghatározatlan" volt, így igencsak megszaporodtak a dezertálások. Nem szívesen engedték haza a katonákat megházasodni sem, félvén attól, hogy nem jönnek majd vissza.

A másik elkeserítő tényező a fegyverzet és a géppark állapota volt, amellyel mindenki tisztában volt a felsővezetésnél. A polgárháború második szakaszának végére a kommunista haderő az alábbiakat tudhatta magáénak:
- 2.000.000 puska
- 250.000+ géppuska
- 55.000 tüzérségi ágyú
- 622 tank
- 651 páncélozott jármű
- 134 repülő
- 122 hadihajó
valamint számos japánok által otthagyott felszerelés. A számok kissé csalókák lehetnek: ezeknek az eszközöknek a javarésze a szó legszószorosabb értelmében hulladék volt, mert vagy annyira elhasználódtak, vagy sehol nem lehetett hozzá pótalkatrészt szerezni. A technikusok kína szerte szedték ízekre a járműveket, hogy valamilyen szinten fenntarthassák az adott részleg ellátnivaló feladatait, a katonai értelemben vett szállítmányozás egyáltalán nem is létezett.
A logisztika, a kommunikációs eszközök, az elektronikai felszereltség és az orvosi ellátás egy teljesen primitív szinten létezett, a lőszerkészletek pedig az egész országban kétségbeejtően alacsony szinteken álltak, mivel az egyre korosodó és ezáltal minőségében romló lőszereket a jelenlegi ipari kapacitás képtelen volt pótolni. A Szovjetúnióból ugyan kaptak egy csekély gépparkot a fegyvergyártásra, de az ezek által biztosított korlátozott termelésre is vagy 2-3 évet kellett volna várni. Példának okáért a nehéztüzérségi ütegek gyártásába bele sem tudtak kezdeni addig, amíg nem tudtak elég acélt termelni, ilyen fegyverzetet pedig lényegében csak a koreai háború utolsó évében kaptak a szovjetektől, de akkor már lényegében ez egyáltalán nem befolyásolta a háború végkimenetelét.

GYALOGSÁG:

           Egy PVA hadosztály 10.000 főt számlált, és összesen 35 hadosztály került bevetésre a koreai harcokban. A PVA a koreai háborúban töltött idő alatt szinte kizárólag a szárazföldi csapatokra, azaz a gyalogsági harcra támaszkodhatott. Ha tehették, támadásaikat mindig a ROK (Republic of Korean Army, azaz Dél-Korea) egységeinek megtámadásával kezdték, ami miatt azok sokszor pánikszerűen hagyták el állásaikat és vonultak vissza. Ezután kihasználták a dél-koreai csapatok által hagyott lyukakat, majd a többi ENSZ-csapat oldalát és hátát fenyegetve visszavonulásra kényszerítették őket. Ezzel a taktikával ugyan képesek voltak visszaverni az ENSZ-csapatokat délen, de nem tudtak jelentős veszteségeket okozni. Az előző évtizedek háborúskodásait megjárt kínai katonák rendkívül rutinosan mozogtak az erdőkkel és hegyekkel tarkított terepen, sokszor észrevétlenül maradva az amerikaiak figyelő szemei elől.

        Kiemelt figyelmet fordítottak az álcázásra és az ellenséges erők felderítésére is, az éj leple alatt mozogtak míg az ENSZ erők pihentek, és nappal pihentek csak le. Az amerikai csapatokkal ellentétben a kínai parancsnokok igenis tisztában voltak a koreai tereppel, ugyanis még jóval a háborúba lépés előtt voltak olyan csoportok, amelyek például vasúti kisegítő személyzetnek álcázták magukat, ezáltal pedig játszi könnyedséggel tudták a kellő terepfelméréseket végrehajtani, térképeket rajzolni és lejegyezni minden olyan információt, amely a későbbiekben az előnyükre vált. Nem csak a háborúba lépés előtt, de utána is voltak PVA-s beszivárgó alakulatok, amelyek olykor több napot töltöttek az ellenséges vonalak mögött, nem kicsit próbára téve a legharcedzettebb veterán idegeit is. Arra is akadt példa, hogy az amerikaiak Imjin folyónál lévő, 3 szakaszból álló és 9km mély védelmi vonala előtt 300(!!!) méterrel a 116. PVA hadosztály egy teljes földalatti bunkerhálózatot épített ki, gyakorlatilag egy egész hadsereget felvonultatva, amely a védők számára teljesen láthatatlan volt. Amikor a felszíni támadás megindult, ezzel párhuzamosan a földalatt mozgó egységek könnyedén vágták át magukat az amerikai védelmi rendszeren és sikerrel törték át azt.

FELSZERELÉS:

        A PVA-s katonák viszonylag jól öltözöttek voltak, legalábbis ami a terepen való könnyű mozgást illeti. Sajnos a sebtében átdobott hadosztályok nem rendelkeztek kielégítő téli felszereléssel, így a gumitalpú nyári cipő vagy a könnyű anyagú téliruházat egyenes úton vezetett oda, hogy az extrém hideg következtében több ezer kínai katona fagyott halálra Koreában. A fentebb már említett kézifegyver probléma itt is előjött, egy ezreden belül gyakori volt, hogy mindössze 800 embert tudtak fegyverekkel ellátni (egy ezred a PVA-nál 3000 főt jelentett), a maradéknak vagy jutott kizárólag kézigránát, vagy nem kaptak semmit. Ennek következtében nagyon sok katona leshette, mikor esik el a hozzá közelebbi bajtársa, hogy felvehesse a fegyverét...

LÉGIERŐ:

        Néhány nappal azután, hogy a Kínai Népi Önkéntesek (PVA) átkeltek a Jalu folyón, bekövetkezett az, amitől az ENSZ parancsnokság leginkább félt: a pekingi vezetés nekiállt kidolgozni a Koreára vonatkozó légi haditervet. A háború csaknem három éve alatt a kommunisták, dacára a viszonylag nagy gépparkjuknak, csak nagyon korlátozott mértékben tudták légi úton segíteni a szárazföldi hadműveleteiket. A vezérkar számára teljesen világos volt az is, hogy a PVA katonák jelentős hátrányban vannak a szárazföldön a szinte teljes amerikai légifölény miatt, a kínaiaknak pedig csak annyi repülőjük volt, amelyet kizárólag előre megtervezett, rajtaütésszerű támadásokhoz tudtak használni. A kínai pilótákra még bőven ráfért volna a további képzés, azonban erre nem volt idő, így az elmúlt évek tanulságait levonva úgy döntöttek, hogy a kínai pilóták a legjobban harc közben tudják elsajátítani a légicsatákhoz szükséges képességeket. 1950 októberében a kínai légierő (PLA Airforce) két vadászrepülő-hadosztályból, egy bombázó ezredből és egy támadó repülőezredből állt.
        A kínai légierőnek a koreai beavatkozásra való felkészülése során az egyik legnagyobb kihívást a repülőterek megépítése jelentette. Mivel a PVA csapatok 1950. december közepére visszaszerezték Észak-Korea elveszített területeinek nagy részét, a kínai katonai vezetők elkezdték keresni azokat a repülőtereket vagy az arra való terepet, amelyeket megépíthettek vagy kijavíthattak az ENSZ-erők elleni teljes körű légi offenzíva megkezdéséhez. Kína légi haditerve szerint 1951 áprilisára 12 repülőezredet, azaz mintegy 350 repülőgépet kellett volna Koreába telepíteni. Egy ilyen terv megvalósításához azonban olyan repülőterek építésére volt szükség Észak-Koreában, amelyek alkalmasak a sugárhajtású repülőgépek számára. Az ENSZ által felmutatott légifölény és a fagyos időjárás azonban keresztülhúzta a kínaiak számításait. Több hónapnyi próbálkozás után a kínaiak képtelenek voltak találni vagy építeni olyan repteret, amely a céljaiknak megfelelő lett volna. A Sztálinnal való egyezkedések eredményeképpen a Szovjet Légierőtől érkezett segítség, viszont a kevés technikai személyzet és eszköz miatt a repülőterekegy részét végül az NKPA technikusai építették fel. Közrejátszott benne az is, hogy a PVA csapatok 1951 februárjában súlyos veszteségeket könyvelhettek el a csatatéren, így a visszavont 38., 39. és 42. hadseregcsoportokat inkább pihenőre utasították, és ekkor még nem állt rendelkezésre a kellő emberanyag a meghatározott számú repülőtér megépítésére.

Wang Hai, a koreai háború ásza, MiG-jével 9 amerikai gépet lőtt le

        1951 májusának végére azonban a kellő mennyiségű élőerő és nyersanyag mozgósítás után a kínaiak végül befejezték a Sunanba, Yongyuba, Namyonniba és Pyongyangba tervezett repülőtereket. Ez jókora riadalmat keltett az ENSZ-ben, természetesen elsődleges célponttá téve ezeket a felszállópályákat. A kínaiak hiába mozgósítottak 11 ezrednyi légvédelmi alakulatot és felszerelést, a szovjetek pedig 8-at, a repülőtereket képtelenek voltak megvédeni az ENSZ csapatok bombázóival szemben(számos repülőtér, hozzá tartozó gyártelep és egyéb ipari kompelxum semmisült meg az amerikai bombázások miatt), ezen kívül pedig még a repülőtereknél is értékesebb célpontokat hagytak emiatt teljesen vagy részben védtelenül. Ez végül megpecsételte az akkorra tervezett belépését a kínai légierőnek a háborúba, a vezetők ismét elhalasztották az eseményt 1951 szeptember 21.-ére, majd 1951 decemberében végleg félrerakták a szárazföldi hadműveletek légitámogatásának tervét, és inkább a védelemre koncentráltak. A szovjet légierő ugyan besegített a Yalu folyónál, de még ők sem tudtak teljes védelmet nyújtani, az amerika vadászrepülők sikerrel portyáztak arrafelé. Annak eredményeképpen, hogy a kínaiak nem tudtak repülőtereket használni Észak-Koreában, kizárólag a rövid hatótávú MiG-15-ös gépeikre hagyatkozhattak, ez pedig a Yaluhoz legközelebb eső légibázistól egy 150 mérföldes területre határolta be a kínai repülők hadmúveleti területeit.

        Ejtsünk néhány szót a bombázók használatáról is. Az amerikaiak amennyire lehetett, próáltak gátat szabni a háború eszkalálódásának, és csakúgy mint a szovjet&kínai erők, erősen lekorlátozták a bombázások számát, és kerültek minden olyan szituációt, amely civil területeket vagy olyan objektumokat venne célba, amelyek lerombolása felesleges. Ennek eredményeképpen 1952 márciusában a bombázókat felmentették a további koreai bevetések alól, és az észak koreai vezetés is hiába akart volna agresszívabb fellépést az amerikaiak ellen, Moszkva és Kína kizárólag a védelmi feladatokra koncentrált, félve a háború további eszkalálódásától.

        Bár a háború segített a kínaiaknak kiköszörüli a nyugati hatalmak által a múltban elszenvedett megaláztatások miatt esett csorbát, és erősítette a kommunista rezsim népre gyakorolt hatását a Kínai Népköztársaság első éveiben, Kína Moszkvával való partnersége egy abszolút de kellemetlen kapcsolat volt. A kínai vezetők a Moszkvával való, közös értékrendre és célokra épülő szövetségtől feltétel nélküli szovjet támogatást vártak, azonban Sztálin 1950 és 1951 kritikus időszakában visszatartotta a megígért légi támogatást, így Kínának teljes légi fedezet nélkül kellett katonai műveleteket indítania Koreában. Amikor a fegyverek végül elhallgattak a Koreai-félszigeten, a kínaiak ráeszméltek, hogy nemcsak nagy fizikai veszteségeket szenvedtek el a konfliktusban, hanem hatalmas, összesen mintegy 650 millió dolláros háborús adóssággal is találták magukat szemben a Szovjetunióval felé. Ezek a tények előrevetítették azokat a nehézségeket, amellyel a kínai gazdaságnak kell majd szembenéznie az elkövetkezendő években.

A koreai háborúban szerzett tapasztalatok a Szovjetúniót egy megbízhatatlan szövetségesként írták le a kínaiaknál, és idővel Kína ezt a kapcsolatot meg is szakította egykori szövetségesével, nagyobb hangsúlyt fektetve immáron az önellátásra, mint a kínai nemzetbiztonság egyik alappillérére.

PÁNCÉLOS EGYSÉGEK:

        A harckocsik általában támogató szerepet játszottak a koreai háború során, főként mozgó tüzérségként, mert a hegyekkel tarkított terep csak ritkán adott lehetőséget a páncélos csatáknak. Kína szerint a háború vége felé megsemmisítettek néhány amerikai harckocsit. Összességében azonban az amerikai hadsereg csak 119 tankok vs. páncélosok elleni összecsapást jegyzett fel, és a hivatalos jelentések szerint csak 38 amerikai harckocsit veszítettek el a konfliktus során. Természetesen ennél mindkét fél vesztesége jóval nagyobb volt, de ennek oka inkább a különböző rakétákban, a tüzérségben, az aknákban vagy más eszközökben keresendő.

Bár a harckocsik néha hasznos lövegtámogatást nyújtottak a gyalogságnak mindhárom hadseregnél, ezek viszonylag ritka dolognak számítottak a javarészt könnyűgyalogságot felvonultató hadseregben.

KOMMUNIKÁCIÓ:

        Sajnos a rádiózás terén a PLA sosem tudott olyan struktúrát kiépíteni mint az NKPA, a szomorú valóság sajnos az volt, hogy a kínai parancsnokok boldogok voltak, ha egyáltalán zászlóalj szinten ki tudták építeni a rádiós kapcsolattartást. A struktúrális fejlettség hiányát futárokkal, lámpa-fütty vagy pedig zászlós jelzésekkel pótolták. Mivel a kínai hadsereg számos hiányossággal küszködött (a saját forradalmáraik 1949-ben még sok helyen az angol wc-t sem tudták használni, nemhogy egy rádióalkatrészt maguktól kicseréljenek, és ez részemről nem az általam amúgy tiszteletnek örvendő PLA/PVA ledegradálása akar lenni, hanem puszta tény!), így például az előbb említett posztokon is a hozzájuk polgárháborúban átállt vagy épp fogságbasett nacionalista katonák működtették a kommunikációs posztokat a fentebb felsorolt jelzőrendszerek valamelyikével.

UTÁNPÓTLÁSI VONALAK ÉS ÉLELMISZER:

        A hosszúra nyúlt utánpótlási vonalak miatt minden kínai katona fejenként 3kg kölest és 12db kemény kekszet tudott magával vinni ellátmányként a maguk köré tekert kolbászformájú zsákban. Ez körülbelül egy hétre elegendő élelmiszeradag volt. Egy idő után az amerikaiak erre rájöttek, így hagyták, hogy a PVA-s katonák kimerítsék a náluk lévő tartalékokat, majd támadásba lendültek. Sokszor a gyorsan megszerzett területeket így a kínaiak villámgyorsan kényszerültek elhagyni. Kerülvén a napközbeni feltűnést, a tábori konyhán a szakácsok mindig éjszkala, hajnali 3-kor kezdték meg a főzést, vastag sátorlapok alatt. Ha ezt a műveletet nappal adják elő, az amerikai repülőgépeknek kiváló célpontot nyújthattak volna a kiáramló füst miatt, akkor is, ha gyorsan eloltják, éjszaka viszont a felderítőknek szinte semmi esélye volt beazonosítani a szárazföldön táborozó kínai csapatokat. Az amerikai csapatok ígyis árgus szemekkel figyelték  az utakat, a kopár hegyoldalakat, de a PVA-s csapatok szinte kizárólag éjszaka mozogtak, a fegyvertisztítást is sátorlapok takarásában végezték,és nyílt területen is csak akkor vágtak át, ha más útvonalbeli opció már tényleg nem maradt. Az ellátmányt (étel, lőszer, egyéb felszerelés) a logisztikai gondokból kifolyólag kizárólag málházásra alkalmas állatokkal tudták a harcoló alakulatokhoz eljuttatni.

FELHASZNÁLT IRODALOM ÉS KÉPEK:
- Russel Spurr: Enter the Dragon
- Zhang Xiaoming professzor cikke: https://journals.lib.unb.ca/index.php/jcs/article/view/368/582
- Diary of Centurion cikke: https://zhuanlan.zhihu.com/p/374704621
- Sohu.com cikke:  https://www.sohu.com/a/509931187_120099904
- https://zhuanlan.zhihu.com/p/355639636
- Hsu Chung-mao cikke és képei: https://www.thinkchina.sg/korean-war-first-large-scale-war-between-china-and-us-photo-story

- http://www.plapic.com.cn/jfjhb/wqhg/2020/202010yk/jnzgrmzyjkmyccgzz70zn_212151/9926658.html

18. Hadseregcsoport Őrjárata/ 18th Group Army Patrol/ 第十八集團軍巡邏

8th Route Army/18th Group army katonák japán felderítőbe futnak. Rövid tűzharc bontakozik ki, majd az IJA katonát egy gránáttal semlegesítik.

ENG: 8th Route Army/18th Group Army soldiers run into Japanese reconnaissance. A brief firefight ensues, and in the end, the IJA soldier is neutralized with a handgrenade.

https://odysee.com/@GhostDivision74H:3/18thgrouparmypatrol:1

Shanghai 1937

 

Kínai katonák valahol Shanghai külvárosa közelében, 1937 októbere

ENG: Chinese soldiers somewhere near the suburbs of Shanghai, October 1937

1937-es Brit újság címlapja/ British newspaper headlines from 1937

 

1937. december 15-én Japán elfoglalta a Kína fővárosát, Nankingot. A város falán kínai írásjelekkel olvasható: "Esküszünk, hogy megbosszuljuk hazánk halálát!" A város kapuja előtt jónéhány japán és pár kínai katona holtteste fekszik a földön.

ENG: On December 15, 1937, Japan occupied the capital city of Nanjing. Chinese characters on the city wall read "Vow to avenge the death of our country"!There are a several Japanese soldiers at the city gates, and the bodies of a few Chinese soldiers lying on the ground.