MEGMEREVEDETT FRONTVONALAK, BÉKETÁRGYALÁSOK
A Kínai Tavaszi Offenzíva 1950 június 10.-i elvesztésével a Koreában vívott háborúban egy patthelyzet állt be az USA és Kína között. A kínai vezetők felismerték végre a katonai erejük határait, ahogyan az ENSZ csapatok képességeit is, nem csak a védelmüket, hanem a kínai csapatokra súlyos csapást (és nagy veszteségeket okozó) mérni tudó képességeiket illetően is. Peking belátta, hogy Koreát még az ő segítségükkel sem lehet egyesíteni, és a további támadó hadműveleteket sem érdemes folytatni, mert az feleslegesen túl nagy áldozatokat fog eredményezni a kínai önkéntes haderőben. Habár a PVA képes volt ideiglenes sikereket elérni pár szektorban, bármelyik ilyen manőverért túl nagy árat kellett fizetni, amely egyértelműen nem érte meg az ezért hozott áldozatokat, mi több, teljesen értemetlen élőerő és hadianyag pazarlás volt. A kudarcba fulladt Tavaszi Offenzíva arra kényszerítette a kínai vezetőket, hogy ambíciózus vágyaikat, amely az ENSZ csapatok Koreából való kiűzését tűzte ki célul, reális célok elérésére cseréljék le, mint például Kína határainak védelme és az ENSZ vezetőivel való tárgyalások megkezdése. A béketárgyalások során a harcok továbbra is folytatódtak, annak ellenére, hogy a kínaiak győzelmi esélye már a nullával volt egyenlő, de még az is komoly aggályokat vetett fel a vezetőségükben, hogy egyáltalán a védelemre kijelölt pozícióikat meg tudják-e tartani.
A Kínai Tavaszi Offenzíva 1950 június 10.-i elvesztésével a Koreában vívott háborúban egy patthelyzet állt be az USA és Kína között. A kínai vezetők felismerték végre a katonai erejük határait, ahogyan az ENSZ csapatok képességeit is, nem csak a védelmüket, hanem a kínai csapatokra súlyos csapást (és nagy veszteségeket okozó) mérni tudó képességeiket illetően is. Peking belátta, hogy Koreát még az ő segítségükkel sem lehet egyesíteni, és a további támadó hadműveleteket sem érdemes folytatni, mert az feleslegesen túl nagy áldozatokat fog eredményezni a kínai önkéntes haderőben. Habár a PVA képes volt ideiglenes sikereket elérni pár szektorban, bármelyik ilyen manőverért túl nagy árat kellett fizetni, amely egyértelműen nem érte meg az ezért hozott áldozatokat, mi több, teljesen értemetlen élőerő és hadianyag pazarlás volt. A kudarcba fulladt Tavaszi Offenzíva arra kényszerítette a kínai vezetőket, hogy ambíciózus vágyaikat, amely az ENSZ csapatok Koreából való kiűzését tűzte ki célul, reális célok elérésére cseréljék le, mint például Kína határainak védelme és az ENSZ vezetőivel való tárgyalások megkezdése. A béketárgyalások során a harcok továbbra is folytatódtak, annak ellenére, hogy a kínaiak győzelmi esélye már a nullával volt egyenlő, de még az is komoly aggályokat vetett fel a vezetőségükben, hogy egyáltalán a védelemre kijelölt pozícióikat meg tudják-e tartani.
1951. július 10., A kommunista tárgyalódelegáció tagjaival. Balról:
Xie Fang és Deng Hua kínai tábornokok
Gyakorlatilag nem volt irreális az a feltételezés, hogy a PVA képtelen lesz megtartani az állásait a 38. szélességi fok mentén és a további ENSZ csapásoknak köszönhetően majd ki tudja mennyit kell hátrálniuk vissza Észak felé. A PVA hadvezetése így villámgyorsan munkához látott, és 1951-53 között egy sor olyan taktikai intézkedést hoztak meg, amely segített megtartani a védelmi vonalaikat, ez pedig a People's Liberation Army történetének leghosszabb állóháborúját eredményezte. Olyannyira, hogy az 1951-es Tavaszi Offenzíva után bekövetkező lövészárokharcok intenzitása, és a vele járó mérhetetlen pusztítás leginkább csak az 1. Világháborúban tapasztalhatóakhoz hasonlítható. A frontvonalak megszilárdítása után a PVA megnövelte a térségben a légierejét, a páncélosainak számát, valamint az egyre növekvő ellátmányokkal próbálták kompenzálni az élőerő veszteségeket, ezzel is megpróbálva egyfajta egyensúlyt teremteni az ENSZ csapatok tűzerejével szembeni kompenzálásként. A Koreai Háború a kezdete volt a Kínai Népköztársaság hadseregének modernizálása szempontjából: az ország első külföldön viselt háborúja rohamosan változtatta meg az addigi katonai szokásokat, amelyekre egyaránt nagy hatást gyakorolt a szovjet és az amerikai haditechnika, valamint az ezekhez köthető taktikák tanulmányozása is. A Koreai Háború alatt így bátran kijelenthetjük, hogy az Amerikai Egyesült Államok a Kínai Népköztársaság egyik hasznos tanítója lett.
HARCOK A LÖVÉSZÁRKOKBAN ÉS A FÖLDALATTI JÁRATOKBAN
HARCOK A LÖVÉSZÁRKOKBAN ÉS A FÖLDALATTI JÁRATOKBAN
A koreai fronton a heves harcok és a zord életkörülmények ellenére a Kínai Népi Önkéntes Hadsereg katonái megőrizték forradalmi optimizmusukat. Ez az 1952-ben készült fotó a katonákat mutatja, amint énekelnek és nevetnek egy alagútban a harcok szünetében. (Xinhua/Ge Liqun)
Mivel a Tavaszi Hadjárat során kitűzött megközelítés (a bizonyos számú ENSZ hadosztály megsemmisítése) nem működött, ezért Mao új stratégiát talált ki: "Együnk ragadós cukorkát pici darabonként!/ Eat sticky candy bit by bit!" amellyel arra kívánt célozni, hogy az ellenséges ENSZ erőket apránként próbálják felőrölni. Erre a doktrínára alapozva a PVA egy merőben más stratégiát kezdett alkalmazni, amely előnyben de lehet még az első helyen is priorizált egy óvatos, ám de hatékony védekezési tervet valamint az ehhez kapcsolódó taktikai manővereket. Ezzel a PVA egy kis szektorokra korlátozódó, ám viszonylag hatékony, három vonalból álló védekezési rendszert fejleszett ki, ellentétben a totális mozgosítással járó támadó hadműveletekkel szemben.
Első vonal: Cheorwontól Keumwha-n át Munteung-ri-ig tartott
Második vonal: Keumcheontól Anhapon át Koesongig tartott
Harmadik vonal: Haecheontól Euicheonon át Tongcheonig tartott
1951 őszén a következő pártgyűlésen meghatározták, hogy a 38. szélességi fokkal párhuzamosan egy földalatti bunkerrendszert kell kiépíteni, hogy ezzel is csökkentsék az amerikai támadásokkal járó áldozatok számát, illetve a pozíciókat jobban megtartva előnyösebb helyük legyen a tárgyalóasztalnál az amerikaiakkal szemben. A "Földalatti Nagy Fal"-ként híressé vált erődítményrendszer több mint 1250 km-nyi (!!!) földalatti alagutat valamint a földfelszínen kiépített védelmi struktúrák és az ezekben futó távközlési (telefon) vonalakat foglalta magába, ez utóbbiak összhosszúsága elérte a 6277 km-t! Ez némi túlzással, de megközelítette a Kínai Nagy Fal hosszát.... Nem csak ezeknek az alagutaknak meg a hozzájuk tartozó struktúráknak volt figyelemreméltó a mérete, hanem az is, hogy ezeknek a rendszerét egységesítette a kínai felsővezetés: mindegyik alagútnak minimum 100 láb mélységben kellett lennie a földfelszíntől mérve, rendelkeznie kellett több, mint 2 kijárattal, 4 láb szélesnek és 6 láb magasnak kellett lennie és mindegyiket kötelező volt hozzákötni a lövészárokrendszerhez!
Első vonal: Cheorwontól Keumwha-n át Munteung-ri-ig tartott
Második vonal: Keumcheontól Anhapon át Koesongig tartott
Harmadik vonal: Haecheontól Euicheonon át Tongcheonig tartott
1951 őszén a következő pártgyűlésen meghatározták, hogy a 38. szélességi fokkal párhuzamosan egy földalatti bunkerrendszert kell kiépíteni, hogy ezzel is csökkentsék az amerikai támadásokkal járó áldozatok számát, illetve a pozíciókat jobban megtartva előnyösebb helyük legyen a tárgyalóasztalnál az amerikaiakkal szemben. A "Földalatti Nagy Fal"-ként híressé vált erődítményrendszer több mint 1250 km-nyi (!!!) földalatti alagutat valamint a földfelszínen kiépített védelmi struktúrák és az ezekben futó távközlési (telefon) vonalakat foglalta magába, ez utóbbiak összhosszúsága elérte a 6277 km-t! Ez némi túlzással, de megközelítette a Kínai Nagy Fal hosszát.... Nem csak ezeknek az alagutaknak meg a hozzájuk tartozó struktúráknak volt figyelemreméltó a mérete, hanem az is, hogy ezeknek a rendszerét egységesítette a kínai felsővezetés: mindegyik alagútnak minimum 100 láb mélységben kellett lennie a földfelszíntől mérve, rendelkeznie kellett több, mint 2 kijárattal, 4 láb szélesnek és 6 láb magasnak kellett lennie és mindegyiket kötelező volt hozzákötni a lövészárokrendszerhez!
PVA lövészárok-védelmi állás felülnézeti rajza
Nem csak a 38. szélességi fok mentén, de a keleti és a nyugati partok mentén is felhúztak a kínaiak egy ugyanilyen lövészárok és alagútrendszert, tartva egy vagy több esetleges partraszállástól a nyugati erők részéről. Ezek 1953 elejére készültek el és magukban foglaltak 3138 km lövészárokrendszert, 724km alagutat és 605db betonbunkert. Az első éles tesztre 1952 októberének közepéig kellett várni, amikor is az ENSZ erők megindították a Keumwha offenzívát: az amerikai és koreai csapatok kemény tüzérségi tüzet zúdítottak a kínaiakra, akiket végül sikerült leszorítani a hegygerincről, azonban éjszaka a földalatti alagutakból támadva könnyedén szerezték vissza a magaslati pozícióikat, hogy aztán nappal ugyanúgy újra elveszítsék majd azokat. A kínaiakat sem kellett félteni, töketlenkedés helyett megerősítették csapataikat a 2. és 7. tüzérségi hadosztállyal, több, mint 350 ezer lövedéket zúdítva az ENSZ csapatokra. A Triangle Hill-i csata csakhamar a Koreai Háború egyik legvéresebb ütközetévé vált.
A Kínai Népi Önkéntes Hadsereg katonái alagutakat építenek.
A kép forrása: Memorial Hall of the War to Resist USA Agressive and Aid Korea
