LOGISZTIKAI PROBLÉMÁK ÉS AZOK ORVOSLÁSÁRA TETT KÍSÉRLETEK
A legfőbb ok, amiért Peng leállíttatta a Tavaszi Offenzívát, az a villámgyorsan kimerülő muníció és ételkészletek voltak, a katonákat ki kellett vonni és újratölteni, ezt szolgálta az 1951 április 29.-től május 9.-ig tartó Párttalálkozó, amely az utánpótlás hatékonyabb kiosztását tűzte ki célul. Peng Dehuai élesen kritizálta a kínai parancsnokok "leszaromságát" és hanyag attitűdjét, amely a korábbi gerilla-hadviselésből fakat, és amelynek többek között azt köszönhették, hogy a koreai háborúba való belépés óta több, mint 4000 járművet veszítettek el. Az 1951 május 3.-án tartott Párttalálkozó többek közt ezeknek az igen súlyos problémáknak a kijavítását tűzte ki célul. Sok javaslat érkezett a különféle hadianyagok szállítási módjaira vonatkozólag, elkerülendő a túl nagy veszteségeket, valamint az étel és a muníció ésszerűbb elosztására is. A PVA vezetése nem csak azt tűzte ki célul, hogy az adott hadseregcsoportok javítsanak a logisztikájukon, de egyfajta jutalmazási rendszert is bevezettek azon katonák számára, akik feladatukat jól látták el, akik pedig hanyagul, azok különféle büntetésekre számíthattak. Mivel Koreában nem volt a PVA-nak külön logisztikai részlege, ezért sürgősen ideje volt létrehozni egyet, azonban Peng Dehuai nagy meglepődésére ennek a vezetését az égegyadta világon senki nem akarta elvállalni. Hosszas huzavona után a koreai logisztikai részleg vezetője Hong Xuezhi parancsnok lett.
Teljes egészében újrakalibrálták a lőszerelosztási rendszert, immáron sokkal okosabban: az arcvonal feltöltése volt a cél, meghatározott pontokon, ellentétben az ezt megelőző periódussal, ahol specifikusan adott egységeket töltöttek csak mindig újra, ez pedig veszedelmesen beszűkítette nem csak a PVA csapatok mozgásterét, de a megvalósítható hadműveleteket és azok sikerét is. Az arcvonalon elhelyezett lőszerraktárak mindig fixek maradtak, így ha a katonákat ki is kellett vonni a rotálás miatt, az új katonák azonnal fel tudták tölteni a lőszerkészleteiket a helyben lévő depókból, nem csak a kínaiak, de az észak-koreaiak is! Ez az amúgy igen ügyes húzás a kínaiak részéről nem csak az egész logisztikai rendszerükre volt pozitív hatással és vett le róla rengeteg terhet ezred és zászlóalj szinten, de az arcvonalban harcoló katonák hatékonyságát is számottevően megnövelte!
Kínai PVA katona zsákmányolt amerikai B.A.R. automata puskával
PVA katonák ebéd közben
Szintén nem számított ritkaságnak egy olyan probléma, amely a pár cikkel korábban taglalt kézifegyverek lecserélése okán jött elő, ezek pedig az újonnan, a Szovjetúnióból szerzett darabok voltak. A visszavonulás során a 65. Hadseregcsoport lőszerkészletei gyorsabban merültek ki, mint azt bármelyikük is remélte volna. A Koreába való belépés előtt a teljes hadseregcsoport fegyverzetét orosz kézifegyverekre cserélték le, amelyeknek a nagyrésze automata volt. Az amúgyis problémás lőszergyártási kapacitás miatt Kína nem tudott ezekhez a fegyverekhez lőszerutánpótlást biztosítani, a hiányos utánpótlás miatt pedig minden katona csak 2-3 egységnyi lőszermennyiséget tudott magával cipelni, ellentétben az oroszok által biztosított napi 8-10-el szemben. Mondani sem kell, hogy ez a 2-3 egységnyi mennyiség még egy napi intenzív tűzharchoz sem volt elegendő, a védelmi harcok során pedig a a 65-ösök elveszítették ebből kifolyólag az automata puskáik 12, könnyűgéppuskáik 16, nehézgéppuskáik 12, és a 60mm-es aknavetőik 15 százalékát.
PVA katonák DP-28 (balra) golyószóróval és PPSh-41 (jobbra) géppisztollyal.
A tervezettnél sokkal kevesebb lőszer jutott ezekbe a fegyverekbe.
A legfőbb ok, amiért Peng leállíttatta a Tavaszi Offenzívát, az a villámgyorsan kimerülő muníció és ételkészletek voltak, a katonákat ki kellett vonni és újratölteni, ezt szolgálta az 1951 április 29.-től május 9.-ig tartó Párttalálkozó, amely az utánpótlás hatékonyabb kiosztását tűzte ki célul. Peng Dehuai élesen kritizálta a kínai parancsnokok "leszaromságát" és hanyag attitűdjét, amely a korábbi gerilla-hadviselésből fakat, és amelynek többek között azt köszönhették, hogy a koreai háborúba való belépés óta több, mint 4000 járművet veszítettek el. Az 1951 május 3.-án tartott Párttalálkozó többek közt ezeknek az igen súlyos problémáknak a kijavítását tűzte ki célul. Sok javaslat érkezett a különféle hadianyagok szállítási módjaira vonatkozólag, elkerülendő a túl nagy veszteségeket, valamint az étel és a muníció ésszerűbb elosztására is. A PVA vezetése nem csak azt tűzte ki célul, hogy az adott hadseregcsoportok javítsanak a logisztikájukon, de egyfajta jutalmazási rendszert is bevezettek azon katonák számára, akik feladatukat jól látták el, akik pedig hanyagul, azok különféle büntetésekre számíthattak. Mivel Koreában nem volt a PVA-nak külön logisztikai részlege, ezért sürgősen ideje volt létrehozni egyet, azonban Peng Dehuai nagy meglepődésére ennek a vezetését az égegyadta világon senki nem akarta elvállalni. Hosszas huzavona után a koreai logisztikai részleg vezetője Hong Xuezhi parancsnok lett.
Teljes egészében újrakalibrálták a lőszerelosztási rendszert, immáron sokkal okosabban: az arcvonal feltöltése volt a cél, meghatározott pontokon, ellentétben az ezt megelőző periódussal, ahol specifikusan adott egységeket töltöttek csak mindig újra, ez pedig veszedelmesen beszűkítette nem csak a PVA csapatok mozgásterét, de a megvalósítható hadműveleteket és azok sikerét is. Az arcvonalon elhelyezett lőszerraktárak mindig fixek maradtak, így ha a katonákat ki is kellett vonni a rotálás miatt, az új katonák azonnal fel tudták tölteni a lőszerkészleteiket a helyben lévő depókból, nem csak a kínaiak, de az észak-koreaiak is! Ez az amúgy igen ügyes húzás a kínaiak részéről nem csak az egész logisztikai rendszerükre volt pozitív hatással és vett le róla rengeteg terhet ezred és zászlóalj szinten, de az arcvonalban harcoló katonák hatékonyságát is számottevően megnövelte!
Kínai PVA katona zsákmányolt amerikai B.A.R. automata puskával
A KUDARCOK OKAI
A PVA/NKPA hadvezetés a Tavaszi Offenzíva kitűzött céljait képtelen volt elérni. A hiba a kommunisták téves stratégiai és taktikai számításaiban, az ismeretlen és felderítetlen terepviszonyokban, a nem várt időjárási viszontagságokban valamint a régi és újonnan jövő kihívásokban keresendő. A régi problémák, amelyekkel a kínaiak már 1951 eleje óta küzdöttek, a kevés utánpótlás, a tüzérségi támogatás hiánya és a rendkívül magas veszteségek voltak, míg újonnan a parancsnoki láncban keletkezett szakadások (akadozó vagy nemlétező kommunikáció) állították őket embertpróbáló feladatok elé. A Koreai-félsziget középső és keleti részének földrajzi adottságai szintén jelentősen korlátozták a PVA-NKPA közös erőinek a nagyszabású akcióik végrehajtását. A terület hegygerinceinek többsége észak-déli irányban húzódott, ami előnyös volt a terület hosszirányú áttöréséhez, de rendkívül megnehezítette a szélességi irányú mozgást. Sűrű fenyőerdőkkel és bozótos aljnövényzettel borított, legmagasabb dombjai körülbelül 4500 láb magasak, és a legtöbb domb legalább 1800 láb magas, meredek, amelyekből nem egy 60 fokos lejtővel rendelkezett. Mindezek miatt a menekülő dél-koreai hadosztályok visszavonulásának megakadályozása sokkal nehezebb diónak bizonyult, mint azt PVA-NKPA parancsnoksága remélte volna. Az akadozó utánpótlás miatt a kínai-észak-koreai katonák csak egy hétre elegendő lőszer és étel adaggal rendelkeztek, ezt használták ki az ENSZ csapatok is, és nevezték el a kommunista csapatok támadásait "Egy hetes támadások"-nak.
A PVA/NKPA hadvezetés a Tavaszi Offenzíva kitűzött céljait képtelen volt elérni. A hiba a kommunisták téves stratégiai és taktikai számításaiban, az ismeretlen és felderítetlen terepviszonyokban, a nem várt időjárási viszontagságokban valamint a régi és újonnan jövő kihívásokban keresendő. A régi problémák, amelyekkel a kínaiak már 1951 eleje óta küzdöttek, a kevés utánpótlás, a tüzérségi támogatás hiánya és a rendkívül magas veszteségek voltak, míg újonnan a parancsnoki láncban keletkezett szakadások (akadozó vagy nemlétező kommunikáció) állították őket embertpróbáló feladatok elé. A Koreai-félsziget középső és keleti részének földrajzi adottságai szintén jelentősen korlátozták a PVA-NKPA közös erőinek a nagyszabású akcióik végrehajtását. A terület hegygerinceinek többsége észak-déli irányban húzódott, ami előnyös volt a terület hosszirányú áttöréséhez, de rendkívül megnehezítette a szélességi irányú mozgást. Sűrű fenyőerdőkkel és bozótos aljnövényzettel borított, legmagasabb dombjai körülbelül 4500 láb magasak, és a legtöbb domb legalább 1800 láb magas, meredek, amelyekből nem egy 60 fokos lejtővel rendelkezett. Mindezek miatt a menekülő dél-koreai hadosztályok visszavonulásának megakadályozása sokkal nehezebb diónak bizonyult, mint azt PVA-NKPA parancsnoksága remélte volna. Az akadozó utánpótlás miatt a kínai-észak-koreai katonák csak egy hétre elegendő lőszer és étel adaggal rendelkeztek, ezt használták ki az ENSZ csapatok is, és nevezték el a kommunista csapatok támadásait "Egy hetes támadások"-nak.
Szintén nem számított ritkaságnak egy olyan probléma, amely a pár cikkel korábban taglalt kézifegyverek lecserélése okán jött elő, ezek pedig az újonnan, a Szovjetúnióból szerzett darabok voltak. A visszavonulás során a 65. Hadseregcsoport lőszerkészletei gyorsabban merültek ki, mint azt bármelyikük is remélte volna. A Koreába való belépés előtt a teljes hadseregcsoport fegyverzetét orosz kézifegyverekre cserélték le, amelyeknek a nagyrésze automata volt. Az amúgyis problémás lőszergyártási kapacitás miatt Kína nem tudott ezekhez a fegyverekhez lőszerutánpótlást biztosítani, a hiányos utánpótlás miatt pedig minden katona csak 2-3 egységnyi lőszermennyiséget tudott magával cipelni, ellentétben az oroszok által biztosított napi 8-10-el szemben. Mondani sem kell, hogy ez a 2-3 egységnyi mennyiség még egy napi intenzív tűzharchoz sem volt elegendő, a védelmi harcok során pedig a a 65-ösök elveszítették ebből kifolyólag az automata puskáik 12, könnyűgéppuskáik 16, nehézgéppuskáik 12, és a 60mm-es aknavetőik 15 százalékát.
PVA katonák DP-28 (balra) golyószóróval és PPSh-41 (jobbra) géppisztollyal.
A tervezettnél sokkal kevesebb lőszer jutott ezekbe a fegyverekbe.
A folyamatos harcok miatt a frontvonal szinte teljes hosszában kimerült, bizonyos szakaszokon a kínaiak teljesen kifogytak az élelemből, amely azt eredményezte, hogy olykor 5-10 emberes csoportok indultak el a saját szakállukra élelmet keresni, amelynek eredménye sokszor az ENSZ csapatoknál való fogságbaesés lett. Mao, látván a statisztikákat, rábólintott Peng javaslatára, így a frontvonalban harcoló kínai katonákat visszább vonták pihenni, újraszervezni és feltölteni. Félvén a mégnagyobb veszteségektől, Peng leállíttatta az offenzívát és 1951 május 21.-én elrendelte a visszavonulást, arra viszont senki sem számított a kínai hadvezetésnél, hogy az amerikaiak egy totális ellentámadásba mennek át, és a 38. szélességi foktól felfelé történő visszavonulás a PVA történetének legdurvább veszteségeit fogja okozni. 45-65.000 fő veszteséget könyvelhetett el a PVA, amely ismét egy sok faktorból álló probléma-együttesből állt. A már amúgyis kimerült, leharcolt, munícióban és élelemben is híján lévő kínai csapatokat teljesen váratlanul érte a totális amerikai támadás május 23.-án, amely a teljes védelmi vonal összeomlását eredményezte. Ezt követte május 24.-én a kínaiak teljes parancsnoki és kommunikációs hálózatának összeomlása, a háromból két hadseregcsoport (a 19. és a 3.) teljesen lebénult. A Harmadik Hadseregcsoportra duplán rájárt a rúd, ugyanis május 24.-én az ENSZ légitámadásának köszönhetően a kommunikációjuk 3 napra megszakadt a többi hadseregcsoporttal és a parancsnoksággal, ennek következtében esélyük sem volt egy rendezett visszavonulásra és egy normális védekezésre. A Harmadik Hadseregcsoport 4 nap alatt 15000 halottat könyvelhetett el.
A totális káosz megfékezésére 1951 május 27.-én Peng megszervezte a védelmi vonalat a PVA 15., 20., 26., 63., 64. Hadseregeinek bevetésével, amelyek az elkövetkezendő 3 nap alatt végbement heves harcok árán sikerrel megszilárdították a kínai arcvonalat, megállítva az ENSZ csapatok előrenyomulását. Ahelyett, hogy a tervezett hadjárat szerint az amerikaiakat délre nyomták volna, a kínaiaknak kellett visszavonulniuk északra, óriási terület és élőerő veszteségek mellett. A Tavaszi Hadjárat időtartama alatt a kínaiak 50.000 fő veszteséget szenvedtek el, ebből 20.000 hadifogoly volt. Miután a PVA elveszítette a Tavaszi Hadjáratot, a kommunista csapatok soha többet nem jutottak még csak a közelébe sem Szöulnak, és nem is szerveztek több nagyszabású offenzívát. A megrázó vereség után Mao kénytelen volt újragondolni az eddig alkalmazott irreális és ostoba stratégiáját, valamint újrafogalmazni mind a kitűzött politikai, mind pedig a katonai célokat. Ekkor már reálisan látszott az a tény, hogy az ENSZ erőket a kínai-észak-koreai csapatok nem fogják tudni kirugdalni a koreai félszigetről, így a szertefoszlott győzelmi vágyálmok helyett a kínai vezetők elkezdtek más alternatívákban gondolkodni, mint például egy tárgyalássorozatban.
A 180-ASOK VÉGE
Wei egyetlen reménye az első vonalbeli hatékony védekezésre a 11.000 főből álló, teljesen orosz fegyverzettel felszerelt 180. PVA hadosztály volt. Miután Zheng Qigui (1913-1990), a 180. Hadosztály parancsnoka megkapta az erre vonatkozó hadiparancsot május 21.-én a 60. Hadseregtől, azonnal informálta Wei-t, hogy nem fogják tudni 2 nap alatt elérni a meghatározott védelmi vonalakat. Érzékeltetésképpen fontos megemlíteni azt a nem elhanyagolható tényt, hogy Zheng az egyik legtapasztaltabb PLA-parancsnok volt, aki annakidején túlélte a Hosszú/Nagy Menetelést, majd a japánok elleni háborúban ezredparancsnokként és komisszárként is szolgált, és a kínai polgárháború alatt először a 180. Hadosztály helyettes parancsnoka, majd végül annak parancsnoka lett. Politikai lojalitása és felsőbb tisztek iránti teljes bizalma jelentősen gátolta saját döntéshozatalát, így Zheng úgy vélte, hogy elsődleges feladata a 60. Hadsereg parancsnokságának utasításait végrehajtani, ahelyett, hogy a saját hadosztályának érdekeit tartaná szem előtt. Amikor a 3. Hadseregcsoport parancsnoksága három napra elvesztette a kapcsolatot csapataival, és a 60. Hadsereg nem nyújtott segítséget, Zheng tanácstalan volt. Fogalma sem volt a visszavonulási parancsról, ahogyan arról sem, hogy az ő nyugati szárnyán tevékenykedő 63. Hadsereg már május 24.-én visszavonult, csak amikor hadbíróság elé állították „politikai hűtlenség” vádjával.
A totális káosz megfékezésére 1951 május 27.-én Peng megszervezte a védelmi vonalat a PVA 15., 20., 26., 63., 64. Hadseregeinek bevetésével, amelyek az elkövetkezendő 3 nap alatt végbement heves harcok árán sikerrel megszilárdították a kínai arcvonalat, megállítva az ENSZ csapatok előrenyomulását. Ahelyett, hogy a tervezett hadjárat szerint az amerikaiakat délre nyomták volna, a kínaiaknak kellett visszavonulniuk északra, óriási terület és élőerő veszteségek mellett. A Tavaszi Hadjárat időtartama alatt a kínaiak 50.000 fő veszteséget szenvedtek el, ebből 20.000 hadifogoly volt. Miután a PVA elveszítette a Tavaszi Hadjáratot, a kommunista csapatok soha többet nem jutottak még csak a közelébe sem Szöulnak, és nem is szerveztek több nagyszabású offenzívát. A megrázó vereség után Mao kénytelen volt újragondolni az eddig alkalmazott irreális és ostoba stratégiáját, valamint újrafogalmazni mind a kitűzött politikai, mind pedig a katonai célokat. Ekkor már reálisan látszott az a tény, hogy az ENSZ erőket a kínai-észak-koreai csapatok nem fogják tudni kirugdalni a koreai félszigetről, így a szertefoszlott győzelmi vágyálmok helyett a kínai vezetők elkezdtek más alternatívákban gondolkodni, mint például egy tárgyalássorozatban.
A 180-ASOK VÉGE
Wei egyetlen reménye az első vonalbeli hatékony védekezésre a 11.000 főből álló, teljesen orosz fegyverzettel felszerelt 180. PVA hadosztály volt. Miután Zheng Qigui (1913-1990), a 180. Hadosztály parancsnoka megkapta az erre vonatkozó hadiparancsot május 21.-én a 60. Hadseregtől, azonnal informálta Wei-t, hogy nem fogják tudni 2 nap alatt elérni a meghatározott védelmi vonalakat. Érzékeltetésképpen fontos megemlíteni azt a nem elhanyagolható tényt, hogy Zheng az egyik legtapasztaltabb PLA-parancsnok volt, aki annakidején túlélte a Hosszú/Nagy Menetelést, majd a japánok elleni háborúban ezredparancsnokként és komisszárként is szolgált, és a kínai polgárháború alatt először a 180. Hadosztály helyettes parancsnoka, majd végül annak parancsnoka lett. Politikai lojalitása és felsőbb tisztek iránti teljes bizalma jelentősen gátolta saját döntéshozatalát, így Zheng úgy vélte, hogy elsődleges feladata a 60. Hadsereg parancsnokságának utasításait végrehajtani, ahelyett, hogy a saját hadosztályának érdekeit tartaná szem előtt. Amikor a 3. Hadseregcsoport parancsnoksága három napra elvesztette a kapcsolatot csapataival, és a 60. Hadsereg nem nyújtott segítséget, Zheng tanácstalan volt. Fogalma sem volt a visszavonulási parancsról, ahogyan arról sem, hogy az ő nyugati szárnyán tevékenykedő 63. Hadsereg már május 24.-én visszavonult, csak amikor hadbíróság elé állították „politikai hűtlenség” vádjával.
Május 24.-e egy rendkívül húzós nap volt a 180-asoknak, ugyanis a megfelelő védelmi állások hiánya miatt már alapból is sok katonát veszítettek az ENSZ erők elleni csatározásokban. Mivel a 180-asok mindkét szárnya immáron védtelen volt, ezért a hátuk mögött a Pukhan folyóval, 3 irányból voltak kénytelenek kivédeni az egyre nagyobb nyomást jelentő ellenséges támadásokat. A harcok hevességét kiválóan jelzi, hogy május 24.-ére az 540. ezred 1. zászlóaljának 3. századából amelyben 170 fő szolgált, már csak 10 kínai katona volt életben, aztán amikor ők is kifogytak a lőszerből, a zászlóalj parancsnokok az utolsó gránátjaikkal magukkal vittek pár ENSZ katonát a támadók közül. Május 24.-e után (miután elveszítették a legtöbb katonájukat) a 180. Hadosztály megkezdte a visszavonulást. Maradt még egyetlen esélyük arra, hogy kitörjenek a közelgő bekerítésből, de ez kudarcot vallott, és május 26.-ára a teljes hadosztályt bekerítették. Még ugyanezen a napon éjszaka sikerrel továbbnyomultak északnyugati irányba, kihasználva a terep és a holdfény adta előnyöket, és másnap reggel 9:00-re elérték Eunbongot, amelyet viszont az ENSZ erők birtokoltak. 5 nap szünet nélküli harc következett, minek következtében a hadosztály létszáma az eredeti 11.000 főről 2-3.000 fő közé apadt, a lőszerkészleteik pedig szinte teljesen kimerültek. Sok PVA katona nem is az ellenséges golyóktól, hanem az éhezéstől esett össze holtan, egyesek meg attól, mert már mérgező növényeket ettek meg vagy kígyókat. A fogságbaeséstől való félelmükben szintén sokan követtek el öngyilkosságot kézigránáttal vagy egyéb robbanóeszközökkel, míg mások, a teljes kimerültség és az éhenhalás határán inkább hátramaradtak, hogy hadifogságba essenek, inkább, minthogy tovább hátráljanak.
A bekerített 180. PVA hadosztály és a szomszédos egységek helyzete az
1951-es Tavaszi Hadjárat során
A bekerített 180. PVA hadosztály és a szomszédos egységek helyzete az
1951-es Tavaszi Hadjárat során
A hadosztály morálja már annyira alacsony volt május 27.-ére, hogy néhány parancsnok teljesen elvesztette az egysége feletti irányítást, így azok simán fegyvereikkel a kezükben dezertáltak, de volt olyan is, mint például Liu Yaohu (1917-1951), az 540. ezred parancsnoka, aki megpróbálta megállítani a dezertálókat és a közelgő összeomlást valamint újjászervezni a védelmet, cserébe a saját emberei lőtték hátba. Az egyik beosztott tisztje ezekután a csoport megmaradt katonáinak (kb 2 zászlóalj) megengedte, hogy hadifogságba essenek. A 180-asok teljes parancsnoki lánca összeomlott május 27.-ének délutánjára, megsemmisítették az összes kommunikációs felszerelésüket és a kódfüzeteket is, az egyetlen csatornát, amellyel fenntarthatták volna a kapcsolatot a külvilággal illetve a 60. Hadsereggel. A 11.000 emberből megmaradt 600 katonát 3 századba szervezték és egy utolsó próbálkozásra szánták el magukat, hogy Sachang-ri-nél kitörjenek az ellenséges gyűrűből. Magánakciók keretein belül május 31 után ugyan nagyon kevés 180-as katonának, de sikerült visszatérnia a saját PVA-s vonalaikhoz. Talán szükségtelen is megemlíteni, hogy a visszatérő tisztekből jónéhányat hadbíróság elé állítottak és megbüntettek.
Később született tanulmányok szerint biztosan állítható, hogy ha a 180-asokkal szomszédos egységek tudtak volna kommunikálni velük, akkor is nagyok lettek volna a veszteségeik, de nem ennyire elképesztő mértékben.
Az általam felhasznált forrás a cikkhez: Xiaobing Li: China's Battle for Korea
Később született tanulmányok szerint biztosan állítható, hogy ha a 180-asokkal szomszédos egységek tudtak volna kommunikálni velük, akkor is nagyok lettek volna a veszteségeik, de nem ennyire elképesztő mértékben.
Az általam felhasznált forrás a cikkhez: Xiaobing Li: China's Battle for Korea
