Az 1951-es Tavaszi Hadjárat, 1. rész

A blogon az elmúlt időszakban nem volt túl sok cikk, köszönhetően annak, hogy haladnom kellett a következő projekthez szükséges szakirodalommal. Ezúttal a koreai háború következő etapjához érkeztünk, amely az 1951-es Tavaszi Offenzívát fogja nektek bemutatni az előkészületektől a megvalósításon át annak lezárásáig, amely a tervezettnél sokkal hamarább következett be, mint ahogy azt a kínai vezetés tervezte volna.  

1951 április 22.-e és 29.-e között zajlott le a Kínai Tavaszi Offenzíva, amely az egész koreai háború legintenzívebb és legnagyobb területét lefedő hadművelet volt. A PVA az NKPA-val együtt indította meg a hadműveletét a 38. szélességi fok teljes hosszában, bevetve mintegy 700.000 embert abban a reményben, hogy megsemmisítse az amerikai 1. Hadtest 5 teljes hadosztályát és 2 dandárját és visszafoglalja Szöult. Az 1950 telén elért gyors sikereket itt a kínaiak már nem tudták megismételni, ebben a cikksorozatban pedig ezeket az okokat fogom nektek minél részletekbemenőbben boncolgatni, persze úgy, hogy ne egy totál száraz, unalmas anyagot kapjatok.

AZ ELŐKÉSZÜLETEK:

1950-ben a PVA még mindig nem egy olyan parancsnoki lánc és a hozzátartozó doktrínák alapján működött, amely alapja kellett volna, hogy legyen egy modern hadviselést folytató hadseregnek. A koreai háborúra való mobilizálás során a parancsnoki lánc legnagyobb rákfenéje az volt (ahogyan más kommunista hadseregeknél is világszerte), hogy a fontos pozíciókat nem a szakértelmet és tapasztalattal bíró magas kvalitású ember került, hanem az, akit a felettese a személyes kapcsolataik vagy a politikai pártpreferenciák alapján rakott oda. A parancsnokok szerettek azokkal dolgozni, akiket jobban ismertek, azonban a Mandzsúriába délről odavezényelt csapatoknál a kínai vezetés a legjobb parancsnokokat szerette volna az élen látni. Az áthelyezéseknek és olykor a munkakörök megváltoztatásának köszönhetően egy elég káoszos időszak állt be az északon állomásozó és bevetésre váró kínai hadosztályoknál.

Sok korabeli forrás is említi, hogy maga a mobilizálás sokkal könnyebb feladat volt, mint a Kínai Polgárháború 1949-es befejezése utáni demobilizálás, viszont az ilyen nagyszámú újonc megjelenése a seregben egy újabb kihívás elé állította a PLA tisztjeit: egy megalapozott indoklást és motivációt szolgáltatni az egyszerű paraszti családokból jött friss besorozottaknak, hogy miért is kell majd idegen földön küzdeniük a világ legmodernebb hadserege, az Egyesült Államok csapatai ellen. A felsővezetés 3 féle módszert használt, mielőtt a kínai önkéntesek Koreába kerültek harcolni:

- Elsőként, a PVA csapatok tagjai egyfajta politikai képzésen estek át, amely 2 hónapig tartott. A katonák 50%-át a konfliktusban való bevetésre alkalmasnak nyilvánították, igaz, a jórészük polgárháborús veterán vagy párttag volt, ők általában önként kérték a felvételüket a PVA soraiba, hogy harcolhassanak az amerikaiak ellen és megvédhessék az országukat. Itt megjegyzendő, hogy bármennyire is ritkán emlegetett tény, de az amerikaiak konkrét veszélyt jelentettek Kínára, Truman elnök még az atombomba bevetését is fontolgatta, bár erről később letettek. A határmenti kínai települések szándékos amerikai bombázásai már csak a pont volt az i-re, amely méginkább megerősítette a Kínai Népköztársaság vezetőit abban, hogy a koreai helyzetet illetőleg lépniük kell. A katonák 30%-a számított amolyan "köztes elemnek", akik harcolnának ha arra kapnának utasítást, de ettől eltekintve nem érdekli őket, hogy van-e háború avagy sem. A maradék 20%-ot "bizonytalan lelkiállapotúnak" minősítették, ők voltak azok, akik konkrétan féltek az amerikai erőkkel való harcba bocsátkozásból és a Yalu folyó hídját a Pokol Kapujának nevezték. Úgy gondolták, hogy a koreai háborúba való beavatkozás csak feleslegesen beleavatkozást jelent mások dolgába, illetve a részvétel feleslegesen fogja az amerikaiak figyelmét Kínára vonni.

- Második lépésként következett a katonák kiképzése és a nekik adható technikai támogatások korszerűsítése. 1950 szeptemberében a kínai katonák kiképzését 2 fázisra osztották fel:

1. Az első fázis a kis csoportokban végrehajtható harcászati taktikákat, a kézifegyverek kezelését, tank és légelhárító fegyverek valamint a különböző robbanóanyagokkal való kezelését tartalmazta.

2. A második fázis különböző műveleti taktikákat vette górcső alá, ez pedig egy olyan terület volt az akkori modern harcászatban, amely még a polgárháborút megjárt veteránoknak is az újdonság erejével hatott. Ezekre a gyakorlatokra előszeretettel hívtak meg olyan kínai katonákat, akik az Expedíciós Haderő tagjaiként az amerikaiak mellett harcoltak Burmában, így egy viszonylag jó képet tudtak adni a vezetőségüknek az amerikai katonák karakteréről és a harcmodoruk stílusáról.

A NEBDA (North East Border Defense Army) szintén jókora erőfeszítéseket tett a PVA-nál használatos lőfegyverek egységesítésére is, hogy a polgárháború végére fennálló logisztikai rémálmot megpróbálja felszámolni (elképzelhetitek, milyen jó buli volt sok tucat pisztoly, puska, géppisztoly, géppuska és nehézgéppuska számára biztosítani a szükséges lőszertípusokat, és akkor ezeknek a fegyvereknek a különböző, helyben gyártott verzióit már meg sem merem említeni. Csak a Mauser C96 pisztoly 4 féle kaliberben létezett akkoriban....). Egy korábbi cikkben már említettem erre a megoldást, de nézzük konkrét példákkal, hogyan is nézett ez ki a gyakorlatban: Augusztus közepére például a 38. Hadseregnél minden létező kézifegyvert lecseréltek japán puskákra és géppuskákra míg a 40. Hadseregnél szinte mindenki az amerikaiaktól zsákmányolt puskákat, géppisztolyokat, géppuskákat és egyéb felszereléseket használt, amiket a néha NRA-s katonáktól zsákmányoltak a Polgárháború alatt.

A fentebb megvalósított szisztémáknak köszönhetően a kiképzést is egységesítették, így az adott hadseregcsoportoknál megnőtt a katonák hatékonysága a fegyvereik használatát illetően. Sajnos automata fegyverekből még mindig kevés állt rendelkezésre (és nagy számú szovjet fegyverzettel sem rendelkezett ekkorra még a PLA/PVA), így a katonáknak figyelnie kellett, hogy melyik ilyen típussal rendelkező társuk esik el az ütközetben, hogy az elejtett fegyvert magához vehesse. A kínaiak harctéren mutatott hatékonysága hamar megmutatkozott a koreai háború első szakaszában, a felkészítés pedig kulcsszerepet játszott abban, hogy a PVA sikereket érhessen el a csatamezőn. Az ország gazdasága teljes egészében haditermelésre állt át és a háború évei alatt a kormány 5.6 millió tonnányi ellátmányt juttatott a Koreában harcoló csapatainak. 1950 és 1953 között Kína összes költségvetésének 38%-át tették ki a háborús kiadások, és ez volt az első alkalom Kína történelmében, ahol a fegyveres alakulatai egy idegen ország területén kerültek bevetésre.

Habár a "kínai önkéntes haderő" elnevezés csalókán közvetítheti azt a képet, hogy csak egy kis réteg került bevetésre Koreában, a valóság az volt, hogy a teljes kínai hadsereget mozgosították, akik ezúttal a világ legmodernebb és legjobban kiképzett hadseregével készültek felvenni a harcot Koreában.

Az általam felhasznált forrás a cikkhez: Xiaobing Li: China's Battle for Korea